A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A második, a hazajáró csordák csoportja szintén több formációból állt. Számra legnagyobb csapat az ún. nagycsorda volt. Ide többnyire a kisebb tenyészértékű, korcs, jármozásra vagy később hizlalásra szánt teheneket hajtották. Ide kerültek az esetenként beszivárgó nem magyar marhák (riskák, svájcerek) is, mindaddig, míg annyira elszaporodtak (az 1920-as évektől), hogy számukra külön ún. tarka csordát szerveztek, szimmentháli vagy pirostarka bikával. A nagy csordára kerülő nem magyar marhák természetszerűleg néhány év alatt elkorcsosodtak, mivel ide csak magyar bikákat engedtek. 150-200 tehén járt ebbe a csordába. Egyszerűen tehéncsordának nevezték azt a falkát, amelybe a jó borjúkat ellő, tejelésre is alkalmas, minőségileg kifogástalan teheneket hajtották.

04 E tehenek minőségi tartására nagy gondot fordítottak, ezért 100-150 tehénnél többet egy falkába nem is engedtek. Ha ennél több tehén gyűlt össze, akkor inkább két tehéncsordát alakítottak. Az 1930-as évek második felében államilag megpróbálkoztak a magyar marhatenyésztés minőségi javításával, ezért a legjobb magyar teheneket törzskönyvezték, így két ún. törzskönyves csorda jött létre. Ide adták a legjobb bikákat is. A törzskönyvezésre nem alkalmas tehenek pedig a nagycsordába kerültek. Kismarjában már a XIX. sz. második felétől egyre nagyobb jelentőségre emelkedett a tenyészbika-tartás. Az 1-2 éves (első-, másodfüves) bikaborjúk részére a XIX. sz. második felétől külön falkát, ún. bika csapatot alakítottak. E kis csapat tulajdonképpen csak afféle edzőiskola volt, ahol a továbbtenyésztésre szánt bikaborjúk szokhattak a legelőhöz. E 30-50 fős kis csapat tulajdonképpen naponta csak néhány órát töltött a legelőn, inkább a mozgás, mint a jóllakás érdekében, hiszen odahaza esténként még bőséges póttakarmányban volt részük. Végül meg kell még említeni az ún. bornyúcsordát, amely hasonlóan a bikacsapathoz szintén csak a legelőre szoktatás iskolája volt. Az idei, szopós vagy választott borjúkat hajtották ide, hogy a borjú megtanulja a legelést, edződjön az időjárás viszontagságaihoz. A 30-60 darabból álló kis csapatban még üsző- és bikaborjú együtt járt, sőt ide hajtották a szegény emberek 1-2 kecskéjüket, a gazdák a ház körül tartott - többnyire levágásra hizlalt 2-3 birkájukat is. A hazajáró csordák a falusi gazdaságok tipikus velejárói, a reggeli kihajtások, esti hazaéresztések ismert mozzanatai a falusi élet ritmusának. S ezek bár községenként egyéni módon színeződhetnek, lényegében minden faluban hasonló, sőt legtöbb helyen azonos módon történtek. A hajnali kihajtás sorrendje a „ridegség" fokozatait is kifejezi. Legelőször (közvetlenül a ménes után) a nagy csordát hajtották ki, azután a tehéncsordát. Egy-két órával később (a csürhe után) a bikacsapatot és a bornyúcsordát. Az esti hazaeresztés fordítva történt. Elsőnek a borjúcsordát engedték haza, azután a bikacsapatot (közben a csürhét), majd a tehéncsordát és a nagy csorda következett (végül a hazajáró ménes). A harmadik formáció a kézből való legeltetés, a kismarjai emberek életében különös jelentőséggel bírt. Lényegében ezen a módon legeltették az összes 64 ,,Tehéntartásnál nálunk fő cél a szaporítás és nem a' teheneknek mindennapi haszonvétele". „Ezekből a' mindenféle gazdák teheneiből formálódnak azok a' számos tehéncsordák, mellyek nyáron által közakaratból a' helységek közlegelőin élnek, és minden estve haza mennek". Pethe, 1814. III. 40. 24 Déri Múzeum évkönyve 369