A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

igázás alatt tartott jószágot. A kézből való legeltetés lehetővé tette, hogy a kismarjai ember a bika és a borjú kivételével tavasztól késő őszig kaszált takarmányt nem adott a dolgozó jószágainak, mégis azokat sikerült olyan jó erőben tartani, hogy bármikor vásárra merték őket állítani. A kézből való legeltetés egyik fontos formációja az ún. gőbő volt. A gőbő a legfontosabb tavaszi munkák elvégzése után, utcánként alakult, s a búzahordás 1-2 hetét kivéve késő őszig funkcionált. Volt ökör gőbő és külön tehéngőbő. Egy-egy utcából 20-30 pár jármos ökör vagy tehén alkotott egy gőbőt, melyet a gazdáik ház sorjában, a kihajtott jószágok számával arányban őriztek. (Aki egy párnál több jószágot hajtott, az, ha sor került rá, egy nap helyett 2, vagy több napot őrzött). Aki a gőbő őrzésben soros volt, az reggel kihajtotta, este hazaeresztette a gőbőt s természetesen, egész nap őrizte, legeltette, itatta azt. A gőbők számára a tanács (községi elöljáróság) külön dús füvű, de félreeső, a csordák által el nem érhető legelőket jelölt ki. De a 40-60 darabból álló kis csapatok a szabadulások sorozatosan feltáruló legelőit is jól tudták hasznosítani. A faluban néha 10-15 gőbő is alakult. A gőbőn a jószágok feljavultak - s bár ezek az őszi munkák idején rendszerint felbomlottak - jól előkészültek a tél eleji hizlaláshoz. A gőbő, a ,,göböly" elnevezés eredetileg hizlaló legelőn tanyázó marhákat jelentett.

65 A gőbőkről Pethe Ferenc is megemlékezik."'' Kismarjában azonban a gőbő nem feltétlenül hízómarhák csapata volt, hanem - mint láttuk - pihenő igás állatokat, ökröket és teheneket is legeltettek ilyen módon. A ház sorjában való őrzés szokásáról ugyancsak Erdély felől kapunk adatokat

6

' (19. kép). A kismarjaiak azonban nemcsak az igás munkaszüneti időszakokban, hanem a munkavégzés közben is legeltették jószágaikat. Mint láttuk, a helyi jogszokások megengedték, hogy a jármos jószágokat tulajdonosuk munkavégzés közben kézből, azaz kötelénél fogva legeltethesse. Tipikus s még a közelmúlt évtizedeiben is megfigyelhető kép volt, amikor a földműves kora reggeli, déli s késő délutáni időben a járomból kifogott jószágait kötelénél fogva a föld végeken, mezsgyéken legelteti. A gazda - vagy 10-14 éves fia - előre kinézi a dúsabban nőtt fűcsomókat, s kötelénél fogva oda vezeti a jószágát. így szinte „falatonként" tárja fel a jószág számára a táplálékul alkalmas füvet, ezzel a legelőterület minden talpalatnyi helyét jól kihasználva. Ezzel a módszerrel lehetővé vált, hogy naponta háromszor úgy „jól tartsa" jószágát, hogy takarmánypótlásra lényegében alig volt szükség (legfeljebb egy-két tökkel, ősszel néhány darab zsengés tengerivel növelte a legelőn szerzett füvek tápértékét). A legeltetés és a munkavégzés ideje tehát a következőképpen alakult. A kora hajnali órákban megkezdték a legeltetést s reggeliig (íröstök) a jószág jóllakott. Ezután délig (kb. 12 óra) dolgoztak, majd újra legeltetés, itatás következett. Délután 2-3 órai munka, majd a késő esti órákig legeltetés következett. 65 Takács, 1915. II. 282. 66 Pethe, 1814. 34.: „Az ollyan vidékeken, 's magános Jószágokban is, a' hol leginkább a néptelenség miatt nagy és jó természetű puszták nem esmérhetik az ekevasat, szokás az ilyen térségeken, 's néhol tsepőtés és tserés hellyeken, tavasztól fogva őszig gőböjöket hizlalni, tsak legeltetés által, szabad seregenként, egy-két pásztor vigyázása által, mely sereget Magyarország' keleti 's déli megyéiben, a' hol ez a' hizlalás mestersége divatjában van, sőrének híjják, mikor azt összeszedik vagy mustrájják; 's a' mihelyt hízásra, gőböly nevet adnak neki, 's a' birtokost magát, nem pedig tsak a pásztort, Gőböjösnek híjják. 67 Herman, 1909. 304.; Varga Gyula, Panyolai gyűjtés. Kézirat. 370