A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

vizet a pásztorok. Egy kút mellé legtöbbször két vályú csatlakozott. A vályúk H-alakú ágasokon állottak. A legelőket, kutakat a tavaszi karbantartás után a pásztorokra bízták. Az ő kötelességük volt a gyomirtás (ezért egy időben rendelet írta elő, hogy a pásztorbotok végére gyomirtó vasat kell szerelni), a vályúk tisztántartása (legalább hetenként egyszer ki kellett mosniuk) s a kúton levő kisebb hibák megjavítása. Ezt a pásztorok nem mindig végezték el hiánytalanul. Könnyítésükre az 1920-as évektől kezdve idős konvenciós tövisirtó embert fogadott a község. IV. A legeltetés rendszere Kismarjában a jószágtartás egészen a legújabb időkig a legeltetésen alapult. E rendszerben a jószág kora, biológiai adottságai, valamint a tartási cél érdekében különböző fokozatok, formációk alakultak ki. Három fontosabb csoportot különböztethetünk meg: 1. A kintháló falkák. 2. A hazajáró falkák. 3. A kézből való legeltetés formációi. A kintháló falkák közül legnagyobb az ún. ökörcsorda volt. Ez 500-1000 darabból álló csapat volt, melyben a másodfüves ökörtinótól az 5-6 éves ökrökig találtak helyet, de csak abban az esetben, ha nem jármozták őket, csupán - XVIII. sz-i kifejezés szerint - tőkepénzes marha-ként tartották. Többségét azonban az igába törés előtti másod-, harmadíüves tinók alkották. Mivel külön felnőtt ökörcsorda nem volt, ezt az elnevezést az ökörnekvaló, ökörtinó csapatra alkalmazták. Másik, nem kevésbé fontos csapat az ún. gulya vagy nagygulya volt. Ebben a 400-800 darabot magában foglaló falkában találtak helyet a harmadfüves, „bika alá érett" üszők, meddő tehenek, valamint azok az ellős, borjas tehenek, melyeket nem tejhozamra tartottak és nem is jármozták. Ez utóbbiak így - természetesen - gyakran kint a szabadban, a gulyán ellettek, s fiukkal együtt tavasztól őszik a szabadban éltek.

üi Harmadik kintháló falka az ún. szűzgulya volt, amelybe az egy-két éves üszőborjakat hajtották. Ez mindig kisebb csapat volt, néha a 100 darabot se érte el. Bár már az 1700-as évek tanácsi jegyzőkönyveiben találkozunk a szűzgulya meglétével, néha évtizedeken keresztül nem tartottak szúzgulyát, amely a későbbiek folyamán érthetővé fog válni, hiszen az üsző, tehéntartás alárendeltebb szerepet játszott a kismarjaiak állattartási rendszerében. E három falka számtalan formai jellegzetességével emlékeztet a nagy puszták szilaj, félszilaj, extenzív tartási módjára.""' Valójában azonban ezeknek a mi falkáinknak más tartalma, funkciója volt. Erre később még visszatérünk. 62 1833-ban 988 felnőtt, 219 tavalyi 1834-ben 276 felnőtt, 177 tavalyi 1835-ben 425 felnőtt, 531 tavalyi marha legelt a gulyán. DÁL. V. 637/a. 39.; Némileg másképpen értelmezi a gulyát Pethe Ferenc: „Ide csapatnak közönséges szokásból mindenféle nemű és idejű szarvasmarhát a' Mezei Gazdák, a' mellyeknek naponként hasznokat nem veszik, vagy pedig még nevendékek, egyszóval az úgynevezett rédeg marhát". De hasonló abból a szempontból, hogy a gulyát átmeneti állapotnak tekinti, u.-is amennyiben a gazda közvetlen hasznát akarja venni jószágának, kiveszi a gulyából. Pethe, 1814. III. 69. 63 Szabadfalvi, 1969. 47. 368