A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

magános jószágot igen, de csordákat nem hajtottak a felszántatlan ugarra (ekkor még nem is hajtották ki a csordákat a legelőre, de tavasszal volt is még bőségesen mező). Szántás után az ugar csak kb. 2 hónap múlva zöldült ki, tehát valójában a kaszálókkal egyidőben vált alkalmassá a legeltetésre. A javított hármas nyomás bevezetése óta az ugarfordulóban árpát, zabos bükkönyt, zabot, borsót, lencsét és burgonyát vetettek. A tavaszi kalászosok és a takarmánynövények lényegében aratás előtt lekerültek a földekről. Mivel azonban ebbe a fordulóba vetették a burgonyát (kolompír) is, nem alakulhatott még ki összefüggő nagy legelőterület, ezért itt többnyire csak magánosan, kézből legeltettek s csak nyár végén - amikor már az érésnek induló krumpli szárában nem tehetett kárt a jószág - szabadult fel az egész ugar forduló. Utolsónak a tengeri forduló felszabadulása következett volna. Erre azonban ritkán kerülhetett sor, mert rendszerint mire a tengerit szárával együtt betakarították, addigra a jószágok is beszorultak. De különben is, az őszi esőzések következtében ekkor már mindenütt bőséges legelőt találhatott a jószág. Ennek ellenére a betakarított tengeriföldeken a magánosok, a kézből legeitetők még késő ősszel is találtak tallózni valót. Nagy előszeretettel etették fel pl. a kint felejtett (a kukoricaköztesként vetett) tököt, a kukorica között felnőtt dús füveket (pl. a muhar stb.), a sertések gyakran hörcsögfészkeket dúrtak ki, melyek 5-10 kg kukoricát, ennél is több egyéb magvat, burgonyát rejtettek. (E fészkeket gyakran a szegényebb emberek, főként a fiúgyerekek is megvámolták.) A szabad legelők. A korábbi évszázadokban legtöbb helyen voltak olyan szabad legelők, ahol a jobbágyok, zsellérek, egy-két jószágukat eltarthatták. A XVIII. sz.-tól kezdve azonban tömegesen jelennek meg a különböző vármegyei, városi, községi statútumok, amelyek a jószágok szabad legeltetését tiltják. Kismarjában 1772-ből ismerjük az első statútumot, amely kimondja, hogy ,.senki a maga jószágait a közös legelőn nem legeltetheti, csak abban az esetben, ha csordára járatja, pásztor elé adja.'"

7 Ez tehát azt mutatja, hogy a szabad legelő lényegében ekkor már Kismarjában is megszűnt. Ez alól a megkötöttség alól több kivétel adódott. Így pl. tavasszal, a jószágkihajtást megelőző 3-4 napon át jártatás címén bárki kihajthatta a jószágait a közös legelőre, minden bejelentés és fizetési kötelezettség nélkül. E néhány napos eldorádó alól kivételt jelentettek azok az esetek, amikor kézből legeltettek. Az igás állatok kézből, azaz kötélen való legeltetését a XIX. századi statútumok is megengedték minden bejelentési és adófizetési kötelezettség nélkül. Igaz, hogy a csordajárásokon nem volt szabad magánosoknak legeltetni, de ezek a 4-6 jószágból álló kezesek nem is mentek a csorda járásra, mert találtak jobb legelőket ott, ahova a nagy csordák nem juthattak el, a szántóföldek végében, az utak mentén, kutak környékén, mesgyében, árokparton. Ezeket a néhány négyszögölnyi kis füves térségeket lekaszálni sem volt érdemes, így lényegében nem tettek kárt azok az élelmes emberek, akik dolgozó jószágaikat naponta egyszer-kétszer jóllakatták e kis zugokban. A XIX. század második feléig voltak még olyan apró kis szigetecskék, vízjárta porongok, erdők, ahova nagyobb falkákat nem lehetett behajtani. Ilyen helyeken természetszerűleg a környéken szántó-vető parasztok jól tarthatták két kis tehénkéjüket, ökreiket. 57 Stat. Opp. 1772.; Szolg. curr. 1776. Ebben az időben, úgy látszik, központi rendelkezések következtében is, országszerte születnek vármegyei statútumok a szabad legeltetés megszüntetésére. Herman, 1909. 298., 300., 373. .364