A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Még fontosabb szabad legelők voltak a szabadulások. Bármilyen szabaduláson bevett szokás volt, hogy kötélen fogva, legeltethettek olyan jószágokat is, amelyekért nem fizettek legelőadót. (Ezért van nagy eltérés az adó alá összeirt és a tényleges jószáglétszám között.)*

4 A legutóbbi évtizedekig szokásban volt, hogy krumpliföldeken még a szabadulást sem várták be s már szabad volt a kézből való legeltetés. Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a szabadlegelők - bár területileg felmérhetetlenek - igen nagy fontossággal bírtak a falu legeltetési rendszerében. Először is fontosak voltak azért, mert ezen a módon az igázott állatok tavasztól őszig - adófizetés nélkül és minimális takarmánypótlással - megéltek a legelőn. De még fontosabb volt azoknak a szegény embereknek, akiknek nem volt szántóföldjük, mégis egy-két jószágukat az év nagyobb részében el tudták tartani minden anyagi áldozat nélkül. A szabad legelők tehát - egyes nagy szabadulásokat kivéve - kizárólag a kézből legeltető kisparasztoknak kedveztek. Olyan határokban, ahol a földek tagosítása megtörtént, a szabad legelők lényegében megszűntek, hiszen a zárt területű tagokra - sem az ezeken átvezető utak mentén, sem a tallókon idegenek nem legeltethettek. Ez a magyarázata annak, hogy a szabad legelőkhöz ragaszkodó kisparasztok Kismarjában meg tudták akadályozni a tagosítás véghezvitelét, mellyel a nagyobb gazdák a XX. sz. forduló óta többször kísérleteztek. A tagosítás sürgetői elsősorban arra a tényre hivatkoztak, hogy a kézből való legeltetés szabadsága rengeteg visszaélésre adott lehetőséget. A XVIIIXIX. századi jegyzőkönyvek tömege foglalkozik e visszaélésekkel, melyek közül enyhébbek azok, amikor az utak mentén a vetéseket is megcsapatták, még gyakoribbak, hogy a késő estig legeitetők hazafelé menet az útba eső terményeket meglopták. Gyakoriak voltak a vitás felek közötti verekedések, az egymás becsmérlése, melyekért a magasfokú bírói jogkörrel rendelkező tanács „példás" bot- vagy pénzbüntetést szabott ki. A két század folyamán áthúzódó perek tömege azt bizonyítja, hogy nem sok sikerrel. A szabad legelők kérdését tehát rendkívüli nagyjelentőségűnek tartjuk, s érdemesnek arra, hogy kutatóink figyelmét külön is felhívjuk e témára. Ha áttekintjük ez utóbbi oldalakat, a legelőnek új, a megszokottól eltérő képe tárul elénk. A hatalmas, végeláthatatlan puszták helyett itt dús füvekkel rakott, kis, vízjárta porongok, erekkel kacskaringósan össze-vissza szeldelt oldalak, hátak, s mindezek mellett a legelő fogalmába alig sorolható mégis jelentőségben azt szinte túlszárnyaló, periodikusan kibontakozó szabadulások, s kis, térképre nem is vetíthető szabad legelők. Ezek összessége azonban olyan rendszert alkotott, mely jelentékeny számú jószág tartását tette lehetővé, s a számszerűség mellett messze földön híres, minőségi állattípusok nevelését engedte meg. 58 így volt ez Erdélyben is. 1856-ban P. N. a Gazdasági Lapok tudósítója írja Désről: ,, . . . a nem használt földrész nyomásnak mondatik s ez marhalegelő, hol mindenki tarthat, legeltethet annyi marhát, mennyi tetszik, ha szinte azon a földrészen semmi birtoka nem volt is. Az ily nyomásos legelőknek sokszor a birtok talán osztály vette legtöbb hasznát, nem ritkán a birtokos osztály megrövidítésével". G. L. 1856. 376. így volt ez Kalotaszegen (Koós, 1947. 18.), a Székelyföldön: „. . . . a tavaszhatár, ha már betakarodhatnánk, tüstént megnyílik e forduló mindennemű állataink előtt, 's ez a' szegény csordának egy évben második és utolsó horgas napja" M. G. 1843. 1611 has. Részletes áttekintést ad a tarlószabadulásokról Galgóczi, 1855. 270-275. 365