A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

nyában osztották el. Tehát a bérelt legelő bérleti díja végsősoron a falu egész jószágállományát terhelte. A bérelt legelők rendszerében a XIX. század elejétől változás történt, mintegy 150 kismarjai lakos bérbevette az egykori Beöthy-féle puszta kb. 1000 hold legelőjét s azt - a tanács felügyeletével - maga használta. Ide 1818-ban 282, 1821-ben 1024, 1822-ben 979 db különböző szarvasmarhát hajtottak nyári legelőre. A mintegy 400 holdnyi szikes legelőt, az ún. „nagysziket" nem olvasztották be a falusi közlegelőbe, hanem ezt a legelőt rendszerint Szabolcs megyéből jövő vándor juhászoknak adták bérbe.

55 Szabadulások. A korábbi fejezetekben láthattuk, hogy a nyomásrendszer lényegében az állattartás szolgálatába állította a község egész földterületét. Legelőször - kb. június végén - a kaszálók szabadultak fel. Amikor a városi tanács - később községi elöljáróság - utasítására a lekaszált, összegyűjtött szénát hazahordták, a - különben magántulajdonban levő - kaszálók jelentékeny része valósággal beolvadt a közlegelőkbe. Ez elsősorban azokra a kaszálókra vonatkozott, amelyek szomszédosak voltak a közlegelővel. (Ilyen volt az ún. Feketély lapos. Sötét erdő, Irtás, Vágórét, Soványrét stb.) A távolabbi, főként a szántóföldek közé ékelt kisebb kaszálókat az elöljárók vagy csak a kisebb tálkák részére szabadították fel (borjúcsorda, gőbő), vagy megengedték, hogy azon a gazdája sarjút növesszen, így csak ősszel, a szántóföldekkel együtt szabadították fel, őszi legeltetés céljára. (Ilyen volt a Rakottyás lapos, Póska stb.) A felszabadult kaszálókon ekkorra - a júniusi Medárd-napi esőzések következtében - rendszerint kisarjadt a fű s a jószágok találtak maguknak legelni valót. A ráhajtást különben a kint háló falkák kezdték meg s a pásztorok - vitás esetben a második bíró - irányításával kezdték meg s járatták a kaszálókat. Másodiknak kb. július közepén következett a ,,taílószabadulás"'. Az elhullott magokkal takart tarló - amíg az esőzések következtében ki nem zöldült - elsősorban a sertéseknek, libafalkáknak nyújtott paradicsomot. Hamarosan megkezdődött azonban az elhullott gabona és gyommagvak kicsírázása s így a nagyjószág is talált rajta harapni valót. Ennek ellenére nem mindig került sor rá, hogy a nagyjószágok a tallót járják, ez inkább a magános legeitetőknek, kisebb falkáknak s a - különben nem nagyszámú - juhoknak maradt. (Nem szólva a méhekről, akik a talló virág-vól gazdag termést gyűjthettek.) Ha azonban a szükség rávitte, akkor a községi csordákat, gulyákat is ráhajtották a tarlóra. A gazda mindig szívesen vette, ha a csorda megjárta a tarlókat, részben az elhullatott trágya miatt, részben azért, mert az állatok körmeikkel megtörték a kicserepesedő talaj felszínét s ettől jobban „beérett" a föld, jobban meg lehetett később munkálni. (Ez nyilván a talajélet kifejlődését segítette elő.)

56 A XIX. sz. végétől harmadikként szabadult fel az ugar forduló. Korábban, amikor még vetetlenül pihentették ezt a fordulót., lényegében egész éven át szabad volt. Az adatközlők emlékezete határáig azonban a íekete ugaron való legeltetést a szokásjog valamilyen formában mindig kötötte. Tudott dolog, hogy a fekete ugart évente legalább egyszer - tavasszal - megszántották (ezért fekete ugar, szemben a zöld ugarral, melyet nem szántottak meg). Szántás előtt 55 DÁL. V. 637/6. 39.; Varga, 1956.; Dienes, 1939. 39-41. 56 Anekdotaként emlegetik az „ecceri" papot, aki elzavarta a tarlójáról az ott legeltető parasztokat, mondván, hogy „összepiszkolják" a földjét. Néhai Kató István ref. lelkész közlése. 363.