A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

hibák, mint a íélre húzás (kifelé vagy befelé), a természetellenes fejtartás (gangos = magas fejtartással jár, de lehetett kajla fejtartás, ha a fejét ferdén tartotta, vagy sunyi fejtartás, ha fejét lefele tartotta), a természetellenes járás (1.: előbb). Jobban szerették a nagyhasú bendős jószágot, mint a beesett hasú, horpasz-t A teheneknek különös értéket adott a vemhesség (hasas tehén, az elles táján ellős tehén). Vásárokon a hasas, ellős tehenek - különösen ha már bizonyították, hogy jó borjúkat ellenek - másfélszeres árat értek. A hasasság felismerése ezért fontos volt s jó gazda meg is tanulta azokat a jeleket, amelyek ezt megmutatták. (A has formája, a tőgyből kiszorított nedv milyensége stb.)

45 Nem is kell külön említeni a sérült vagy beteg állatot, mely, ha kívülről nem látható, ún. rejtett hibát viselt, előbb a népi szokásjog alapján, majd a XIX. sz. végétől, törvényes szavatosság alapján bizonyos határidőn belül, ha az eladó erre nem hívta fel a vevő figyelmét, vissza kellett váltani. A jószágok értéke tehát sok tényezőtől függött s a tényleges használati értéken túl (súly, erő, tej stb.) erősen befolyásolták szubjektív tényezők is. E szubjektív tényezők miatt lett az állat szép, kedves s nőtt hozzá olykor-olykor a családhoz olyan szorosan, hogy tényleges értékén túl is becsülték s ha csak lehetett, nem is szívesen váltak meg tőle. E tulaj donság jegyek, eszményi jegyek természetesen összefüggésben voltak a kor gazdasági, kereskedelmi tényezőivel/

1

*' E követelmények a XX. század igényeinek nem mindig feleltek meg, ezért szorult háttérbe a magyar marha tenyésztése, bár többen felhívták a figyelmet arra, hogy az egész fajtaállomány végleges kipusztulása előtt érdemes lenne a magyar marha jó tulajdonságainak megmentése érdekében nemesítés! kísérleteket folytatni.

47 III. A legelő A jószágtartás alapját a korábbi évszázadokban mindenütt a legelő képezte. Éppen ezért a legelők tulajdonjogi és rendszertani történetének vizsgálata állattartás-kutatásunk kulcskérdését jelentik. A kismarjai jószágok részére az elmúlt századokban a következő legelők álltak rendelkezésre: A közlegelő. A falut lényegében körülvevő, zömmel azonban a keleti, északi határrészeken elterülő, mintegy 1200 holdat kitevő, a Berettyó ereivel számtalan szigetre, zugra tagolt, itt-ott tölgyfaerdővel fedett, jó szénát termő terület. A legelő egykor földesúri tulajdont képezett, melyen a földesúri és a községi jószágok közösen legeltek. 1606. szept. 22-én kelt oklevelében azonban Bocskai István fejedelem, Kismarja akkori földesura az egész legelőt az erdővel együtt a kismarjai kommunitásnak hagyományozta. Hangsúlyozva, hogy a kismarjaiaknak ezt a jogát a nagykereki vár későbbi földesurai is mindenkor tartoznak megvédelmezni bárkivel szemben. E védelem fejében a kismarj aiak kötelesek megengedni, hogy a nagykereki vár földesurai (meg nem határozott számú) sertéseiket a kismarjai makkot termő erdőben makkoltathassák/'

8 Mint ismeretes, a makkoltatás e korban a sertéshizlalás szinte egye45 Erre felhívja a figyelmet a Magyar Gazda tudósítója, 1841. 22. szám. 253. hasáb. 46 Tálasi, 1942. 210. 47 Galgóczi, 1855. 321.; Tóth, 1935. 361-370.; Batta, 1935. okt. 13.; Hankó, 1935. szept. 1., 35-36.; Foglalkozik a kérdéssel Gaál, 1966. 268-269. 48 Priv. Opp. 10. pont. 361