A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

dűli eszköze volt, tehát feltehető, hogy csupán a nagykereki várban lakó földesúr és udvartartása évi szükségletére szolgáló sertések hizlalásáról lehetett itt szó, nem kereskedelmi célokra hizlalt nagyobb falkákról/'

9 Ezt a legelőterületet a Communitás a XVTII-XIX. század folyamán vásárlás útján tovább növelte.

50 Az adománylevél szellemében a közlegelő a communitás egészét illeti meg, egyenlő arányban. Tehát a közösség minden tagja, függetlenül attól, hogy van-e földje, háza-telke, annyi saját jószágot hajthatott a közös legelőre, amennyit akart, csupán az apaállatok, a legelők és kutak karbantartásával, gondozásával felmerülő adókat és költségeket kellett vállalniok, a kihajtott jószágok arányában.

51 Ez a hozzájárulás 1828-ig különösen minimális volt, mert - mint láttuk - a terület eddig nemesi földnek számított, amelyért nem kellett állami adót fizetni. 1828 után az ettől kezdve külön kezelt legelőadó a községi (városi) kasszába folyt be, s ennek egy részét befizették az állami, vármegyei kasszába, a megmaradt részből pedig szabadon gazdálkodtak. Ezt - mint mondottuk - a legelő és általában az apaállat-fenntartási költségekre fordították. Ez az állapot Kismarjában lényegében napjainkig fennmaradt. Ez azonban csak a községi autonómia sajátos alakulása miatt történhetett így s a XIX. sz. második felétől kezdve kivételesnek mondható. Nem azonosítható sem a nagy pusztákon kialakult rendszerekkel, sem pedig azokkal a községekkel, ahol a községi legelők a jobbágyság megszűnésének korszakában, a jobbágybirtok paraszbirtokká való átalakításával egyidőben úgy jöttek létre, hogy a jobbágytelkeknek megfelelő nagyságú legelőt a nemesi birtokból „különítettek el", választottak le, mert ilyen esetben a legelőhasználati jog eleve a szántóföldhöz kötődött, vagyis csak az kapott ilyen jogot, akinek szántóföldje volt.

02 E kivételes helyzet biztosította, hogy a kismarjai közlegelő státuszán, formáján nem változtattak a későbbi szabályrendeletek sem.

,:

' Bérelt legelők. A községi legelő már a XVIII. sz. első felében szűknek bizonyult a falu jószágai számára. Ezért a kismarjai communitás a vásárlás mellett rendszerint bérelt is legelőt a szomszédos Pelbárthida (ma Porhida, Románia), Hencida, Esztár, Pocsaj községektől, illetve ezek földesuraitól. A bérelt legelők összterülete néha a 3-500 holdat is elérte.

54 A XVIII. sz. végéig bérelt legelőket közlegelőként kezelték, ami azzal az előnnyel járt, hogy nem sajátíthatták ki a módosabb gazdák, hanem az egész faluközösség egyenlő jogon használhatta. Igaz, némi hátrányt is jelentett a kisparasztoknak, mert a legelőbér összegét hozzácsapták a legelőadóhoz s ezt a legelőre hajtott jószágok ará49 Vö.: Penyigei, 1941. 299-305. 50 Varga, I960. 22-23. 51 A XVIII. századig általános volt ez a forma más helyeken is. Vö.: Balogh, 1943, 108109.; Bohdaneczky, 1940., 47-48.; Szabó, 1969. 56., 71.; Elek, 1937. 434-447.; Az 1895ös összeírás az országban 1 175 053 hold községi közös legelőt talált, amely az összes közösen használt (közbirtokossági és egyéb) legelőnek csaknem 40

,l

/

0-a. Mezőgaz. Stat. V. Stat. Közi. 1900. 30. 1.; Néhol még más falusiak elől se tilalmazták a közlegelőt. Herman, 1909. 279. A szűkös legelő ellenére időnként néhány jószágot a kismarjaiak is elfogadtak a még szűkebb legelővel rendelkező szomszéd községbeliektől. Így 1833ban Bakonszegről 13, Diószegről 5, Ártándról 16, Nagykerekiből 6 darab jószág nyaralt a kismarjai legelőkön. DÁL. V. 637/6. 39. 52 Balásházy, 1845. 15.; Balogh,, 1958. 544 skk.

; Nagy Czirok, 1958. 27-31.; Galgóczi,. 1855. 87.; Tálasi, 1936. 37.; Für, 1965. 108-124. 53 Földművelési Értesítő, 1907. XI. 11. 54 Varga, 1960. 22-23. 362