A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

A Kismarjai földek azonban a határnak kb. egyharmad részét alkották. A másik határrésznek kb. felét (kb. 1200 holdat) az erekkel átszeldelt, itt-ott tölgyerdővel fedett legelők alkották, a másik felét pedig azok a kis zegzugok, szigetek, erdők képezték, melyeket a lakosság vagy a kommunitás kaszálóként hasznosított. A kiemelkedő szigeteken porontyokon, főként a letarolt erdők helyén, az irtásokon némi - többnyire monokultúrás - földművelés is kialakult. Ezeken a humuszban gazdag szigeteken, hátakon termesztették pl. a kendert, (Kenderszer-dűlő), a dohányt (Dobogó), a répát (Irtás). Ez a határrész azonban elsősorban, mint szénatermő terület szolgálta az állattenyésztést. A határrész nem volt fordulórendszerbe besorolva. Annál is inkább, mert a kaszálók tekintélyes része városi tulajdont képezett s a tanács évenként nyílhúzásos módszerrel szétosztotta a lakosság között. A községi kaszálóból bárki igényelhetett nyilast, akinek saját kaszálóján nem termett elég szénája, de az is akinek nem volt saját földje. Így évenként 100-120 nyilast is kiosztottak. A íűosztás kora tavasszal, hagyományos keretek között történt. A tanács kijelölte az ún. osztó személyeket. Ezek, miután esküt tettek, hogy igazságosan fognak dolgozni, előbb tizedenként összeállították az igénylők névsorát, minden kismarjai lakos, vagyoni állapotától függetlenül igényelhetett nyilast. Az igénylők harmadába kapták meg a nyilast, vagyis a lekaszált szénának egyharmada lett az övék, kétharmadát pedig be kellett szállítani a városmajorba az apaállatok takarmányozására. Az osztó személyek ezek után kimérték a nyilasokat. Rendszerint csupán az elmúlt évi határjeleket, az ún. csóvákat (ásóval kivágott kb. 40 cm-es gödör, mellérakva az ebből kikerült föld, mely kb. ugyanilyen magas dombocskát képezett) vették figyelembe. Ahol a határjelek elmosódtak vagy az új mérés miatt más helyre került az új határ, néha csak kis vessződarabot szúrtak le s erre fűcsomót kötöttek,magát a csóvázást pedig az végezte el, aki majd a nyilast kapta. Ha a kijelölést közvetlenül követte az osztás, az is előfordult, hogy a magasra nőtt füvekből kötöttek össze egy feltűnő csomót. A kimért nyilasokat számokkal látták el s a lakosok a lajstromok szerint számot, nyilat húztak. Az osztó személyek minden napra kaptak a várostól egy-egy icce bort, valamint „tisztességes vacsorát", melyet „a város gazdasszonya" készített el „a város konyháján".

30 A kaszálók rögtön a széna betakarítása után felszabadultak. így nem csoda, ha ezen a határrészen a monokultúrás növények közül csak a kender és a dohány volt biztonságban, melyeket a jószág nem szeretett. A szabadulási rendszer rendkívül szigorú nyomáskényszert követelt. Szinte minden mezőgazdasági munka kezdési és befejezési idejét a tanács szabta meg, ezt dobszó útján közhírré tették s aki a határidőt nem tartotta be, büntették. (De az is elég büntetés volt, ha a határidőre be nem takarított terményeket a területre rászabaduló csordák feldúlták.) A gazdálkodásnak ez a formája, mely a levéltári forrásokból éppen úgy, mint idős emberek elbeszéléséből elénk tárul, lényegében az 1950-es évekig, tehát a tsz-ek megszervezéséig megmaradt. Igaz, a hármas nyomás az 1910-es években javított hármas nyomás-Ъа ment át, amikoris fekete ugart nem hagytak s a nyomáskényszer is az 1930-as évek második felétől lassan enyhült. 36 Stat. Opp. 1757. 22, 60, 61. §; 1760: 25. §; 1770. 4., 5. §; Tan. jk. 1750.; 1806. febr. 23. A nyilas osztás kb. hasonlóan folyt le a debreceni vákáncsosoknál is. Balogh, 1935. 144., 157. 355