A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

fcott kevés takarmányt a házi, pontosabban a konyhai maradékok mellett. Ennek a gazdasági jelentőségét nem becsülhetjük le, de nem is értékelhetjük sokra! A sertéstenyésztés tehát elsősorban a természetes vegetációra támaszkodhatott. Következésképpen területileg is ide súlypontozódott. A területileg egyenletesebb sertéstenyésztés is valószínűleg a takarmánytermesztés következtében alakult ki, és vált a sertéshús a legfontosabb húsféleségünké. Korábban a jelentősége - minden valószínűség szerint - kisebb volt. Már az Árpádkori adatok is arra utalnak, hogy elsősorban néhány területen (Bakony-hegység, Bihar, Bereg, Krassó-Szörény megye) tenyésztettek sertést nagyobb arányban. Ahol a növényföldrajzi adottságok nem tették lehetővé a tenyésztést, ott feltétlenül kisebb arányokat ölthetett. Ezt a jelenséget látszik alátámasztani pl. az a tény is, hogy a 17-18. századi szakácskönyvek receptjei között a sertéshúsra vonatkozók eltörpülnek a juh és a szarvasmarha húsának feldolgozására javasoltak mellett. Valószínűnek látszik, hogy népünk asztalára a korábbi századokban kevesebb sertéshús került, mint az utóbbi évtizedekben. Az Alföld keleti peremvidékén az extenzív sertéstenyésztés ki is tenyésztett egy jellegzetes tájfajtát, a szalontai disznót. Kipusztulása a 19. század második felében a rétek lecsapolásával, az intenzív földművelés és takarmánytermesztés kiterebélyesedésével, valamint a makkoltatás megszűnésével esik egybe. A sertéstenyésztés tanulmányozása azt igazolja, hogy az extenzív sajátosságok a 20. század elejéig fennmaradtak. Az intenzív tartásformák pedig elsősorban a kapitalizálódás hatására lendültek fel. A feudalizmus gazdálkodási rendszere és növénytermesztése ennek az állatfajtáknak a tenyésztése terén is az extenzív sajátosságokat őrizte, tette lehetővé. Mindebből azt a következtetést is le kell vonnunk, hogy a magyarság állattenyésztésében az extenzív sajátosságok a gazdálkodás egyetemes rendszerével kapcsolatosak, attól függenek, illetőleg az extenzív tartásformák a feudalizmusra jellemzőek. Az extenzivitás azonban nem az egyetlen tartásforma a feudalizmusban, jellemzője a kettős jelleg, az intenzív és az extenzív tartásformák egymás mellett élése. Ez a jelenség a többi nagy állatfaj tank, a szarvasmarha, a ló és a juh tenyésztése esetében még fokozatosabban kidomborodik. Állataink egy részét, a haszonállatokat az ember lakóhelye mellett tartotta, jobban takarmányozta és istállózta, a növendékállatokat viszont lakó- és munkaterétől távolabb, kevésbé takarmányozta és építményekkel is rosszabbul látta el. Az extenzivitás fogalmához nemcsak a takarmányozás és az építményekben való elhelyezés foka, minősége tartozik, hanem a természetes takarmányforrásokra való támaszkodás következtében a vándorlás, a migráció is. A sertéstenyésztés is hosszú évszázadokon át együtt járt a migrációval. Főképpen ősszel és tavasszal 50-100 kilométerre, gyakran még többre is elhajtották a sertésnyájakat. Mindez felveti a nomadizmus és a sertés kapcsolatát is, konkrétabban a magyarság honfoglalás előtti sertéstenyésztésének kérdését. Általánosan elfogadott vélemény szerint a magyarság azért nem tarthatott sertést, mert ez az állatfajta nem bírta a vándorlást. A makkoltatás során feltárt adatok ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Megfontolandó tehát e felfogás újraértékelése is. A réti és a makkoltató sertéstenyésztés az extenzív állattartás egyik legtipikusabb megnyilvánulási formája. Mindazon fogalmi jegyeket magán viseli, amelyek az extenzivitás kritériumaiként tekintetbe jöhetnek. A réti- és a 329