A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

3. kép. Szalontai sertések. Reprodukció a Déri Múzeum archívumából disznót A sertésállománynak a vízi világ volt az igazi otthona. Jakó Zsigmond Bihar m. török pusztítás előtti állapotáról, ill. a sertéstenyésztésről így nyilatkozik: „A hátságokon megtermett a kenyérnek való, a nedves szigetek pázsitja a legnagyobb melegben sem száradt ki, télen pedig a rothadó, gőzölgő, lápi talaj melegétől megolvadt a hó és a jószág akkor is talált rajta ennivalót, amikor máshol már régen istállóba verte a hideg. ... A rideg marha mellett különösen a makkos, lápi erdőkbe bevert, félig vad szalontai rétidisznó lett híres, de a juhászat is el volt terjedve."

41 Békés m. 1778-ban elrendelte az állatfajták közötti legelőelkülönítést: „Szarvasmarhák, lovak, juhok a sertésekkel együtt nem legelhetnek, a sertések legelője csak berek, nedves és rétes terület."

42 Kiss Bálint, a szentesi református egyház históriájában, az 1799. évről a következőket jegyezte fel: ,,A' magló sertések nyáron tsürhére jártak, . . . s pusztították a' nyomást és a nádló rétet."

43 Szentes környékén, és a szomszédos Tisza mentén a réti sertéslegeltetés még a 19. sz. közepén is szokásban volt. A nádas, gyékényes rétségekben, különösen szőke mangalicákat nagy bőséggel nevelték/'

4 Szeremlei Samu Hódmezővásárhely történetéről, 1911-ben írott könyvében igen szemléletesen írja le az egykori réti sertéstartást: „A sertéstenyésztést már kevésbbé karolta fel a lakosság, habár szalonnáját és húsát legbecsesebb eledelének tekintette és a ser41 Jakó Zsigmond: i. m. 9, 13. 42 Éber Ernő: i. m. 97. 43 Filep Antal: Adatok a XVIII-XIX. század fordulójának népi gazdálkodásához. Agrártörténeti Szle. II (1959) 158. 44 Fényes Elek: Magyar országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapot ja statistikai és geographiai tekintetben. (Pest, 1836-1840) IV. 157, 166.; Nyíri Antal: A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai. (Szeged, 1948) 16. 290