A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

téstenyésztés legkevesebbe is került, mert a nyájbeli sertés a gazda részéről semmi további etetésre nem szorult, mivelhogy a réten magától is megélt. Itt volt annak téli és nyári tartózkodási helye, a szigeteken, a rétségeken, a zsombékok között, a vizenyős lapályokon, hol a gyékény, nád és sás gyökereket, zsiókot s egyéb mocsári növényeket és vízi állatokat, nyárban döglött halakat, bőségben találtak s csak György-napkor parancsolták el a hátasabb helyekről, hol füvet, nádat, vagy gyékényt akartak nevelni. A sertések itt igen megerősödtek, meghíztak, megvörösödtek s hosszú szőrt kaptak. A kanok, főleg, ha a pásztor biztatta, habos és vért szomjazó szájjal, csattogó nagy agyarakkal dagasztottak, neki vágtak a botos embereknek is s egymást rendszerint kihasogatták. Nagy szárazság idején azonban a rétoldalt elhagyták a sertésnyájak s a pusztára hajtattak el. Olykor Tiszán-túlra s más legelőre is elhajtották a nyájakat, sőt makkoltatás végett a szomszéd községbeliekkel együvé fogva, 18 mérföldnyire is a várostól, ami szintén kevés költségbe került. Ily módon a sertés - gyorsan növő és hízó természeténél fogva - nagy hasznot hajtó állat is volt."

45 A Tisza-menti népélet neves írója, a pásztorok, halászok életének krónikása, Kádár Lajos a sertések tenyésztéséről így ír: „Az öreg halászoktól, pásztoroktól hallottam, azelőtt ezer disznó túrt egy kondában. Jól élt itt a sertés. A mocsarakban méteres csíkok, vízisiklók, púpos hátú kecskebékák tanyáztak. És az a rengeteg vízicsiga. Ezeken élt a konda."

46 A Kissárréten, Kornádi vidékén, a 18. század végén keletkezett térképeken fellelhetők a jószágszállások. A bányák, a sertéskonda telephelyei a kiemelkedő, magasabb porongokon, szegekben és zugókban voltak. A pásztorok azokon a helyeken, ahol a konda szívesen tartózkodott, nagy korcolt nádkarámokat állítottak. Ennek a déli oldalán hagytak egy, 6-8 m-es kaput. Kapufélfának tövestől kiemelt fát ástak le, a kaput vesszőből fonták (sövénykapu). A vemhes kocák a karám körül, gödrökben fialtak meg.

47 A réti tartás, a Békés megyei Kissárrét területén is szokásban volt. Télen a lápos, ingoványos területen a gyökerén és a böndőn is megélt a disznó.

48 Okány és Zsadány (Békés m.) községekben a legidősebbek még emlékeznek vagy hallottak a réti sertéstartásról.

49 A Nagysárréten a külterjes állattenyésztésnek igen nagy a hagyománya. A szarvasmarhák, lovak és juhok mellett elsősorban a sertéseket tenyésztették a „rét" vizeinek szomszédságában, szigeteken, porongokon, hátakon. Osváih Pál, 1875-ben megjelent munkájában, Szerep község (Bihar m.) állattenyésztéséről így nyilatkozik: „Kiválóan alkalmas volt régi időben a szerepi föld sertéstenyésztésre, mert hallal, csíkkal s télen gyékény bendővel úgy ellakott a sertés, hogy csak fiadzani hajtották haza."

50 A Nagy-Sárrét jellegzetes sertéstenyésztéséről Szűcs Sándornak jelent meg tanulmánya. Érdemes belőle szó szerint citálni: „A ridegtartásu kondába a maglókat őrizték és ezeknek azokat a malacait, amelyeket minden hizlalás nélkül, innen akartak leölni. Ennek a kondának a rét volt az igazi otthona. Soha falunak tájára se ment, semmilyen időszakban szét nem verték. A mocsár laponyagjain, porongjain legelt; akármilyen vizén átúszott egyikről a másikra. Szerette a gyepet, füvet is, de 45 Szeremlei Samu: Hód-mező-vásárhely története. (Hódmezővásárhely, 1911) 256-257. 46 Kádár Lajos-. Kolomp szól a ködből. (Bp., 1959) 24. 47 Molnár Balázs: Adatok a kornádi tanyák történetéhez és a tanyai lakosság életmódjának mai alakulásához. Ethn. LXIII (1952) 377. 48 Gunda Béla: Régi tűzhelyek és konyhamúveletek a Sárrét déli részén. Népünk és Nyelvünk VII (1935) 17. 49 Saját gyűjtésem. 50 Osváth Pál: Bihar vármegye sárréti járása leírása. (Nagyvárad, 1875) 585-586. 19* 291