A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon

tök Károly 1870-ben megjelent sorai híven tükrözik a magyar sertéstenyésztés „ősi", extenzív tenyésztésének két alapformáját, a sertések réteken, illetve makkos erdőkben való tartását, tenyésztését. A szántóföldi takarmánytermesztés Magyarországon igen későn indult meg, s azt megelőzően a sertések nevelését és hizlalását is a természetre, a természetes növénytakaróra bízták. A nagyarányú extenzív sertéstenyésztés az elmúlt századok során két növényföldrajzi területen alakult ki: egyrészt az Alföldön a nagykiterjedésű mocsarak, lápok, vízjárások és folyóvölgyek mellékén. Itt a vízinövények és a vízi élőlények nyújtottak táplálékot, a köztudomásúan mindenevő sertésállománynak. Másrészt pedig a hazánkban széleskörűen előforduló makktermő erdőségek (tölgy, bükk és csertölgy) biztosították a sertésállomány táplálását, főleg a legfontosabb takarmányozási fázisban, a hizlalásban. A vízmenti, dús vegetáció jú terület jórészt a sertések nyári, de gyakran a téli tartásának a területe volt, míg a makktermő erdők csak az őszi és téli időben, a makkhullás után biztosítottak táplálékot. Ez utóbbi esetében az állomány nyári legelője a gyep, a tarló és az ugaron hagyott földterületek voltak. A magyar nép sertéstenyésztésének néprajzi feldolgozása terén eddig igen kevés eredményt értünk el. A tartásmódok elemzése és rendszerezése pedig még hátrább áll. Az „ősi", extenzív tenyésztés megnyilatkozásait is csak néhány kutató érinti. Az idevonatkozó eredmények és vélemények igen könnyen felsorolhatok: Bár Dorner Béla szerint a 14. századtól kezdődően kimutatható a sertések lakóházak melletti, ólakban és külön erre a célra épült „istállókban" történő tenyésztése is.

14 Hankó Béla a magyar háziállatok, köztük a sertések eredetének, zoológiai problémáinak és kultúrtörténetének neves kutatója a sertéstenyésztés hagyományos módjait így összegzi: „A sertéseket majdnem kizáróan ridegen tartották és külterjesen tenyésztették. A makkoserdők makktermése volt legfontosabb takarmányuk, egyébként pedig mindaz, amit maguknak kitúrtak, vagy megfoghattak. Úgy éltek a sertésnyájak, mint a vaddisznók, akár erdőségekben, akár rétségekben tartották is őket. Olyan vadak is voltak, hogy saját kanászukon kívül embert nem tűrtek meg maguk mellett. Csak a malacozás idejére kerültek a kocák a Dunántúlon az erdőségekben összetákolt ólakba, a Tiszántúlon pedig fiaztató gödrökbe."

15 A sertéstenyésztés ezen kettősségét, a lápi és a makkon való tartást említik a régi gazdasági írók is, köztük Nagyváthy János is.

m A magyarság néprajzában Györfíy István ugyancsak a makkoltatást és a réti tartást említi.

17 A magyar állattenyésztés történetéről írott könyvében Gaál László a 15-18. századi sertéstartást ridegnek mondja, s a vadon élő sertések életéhez hasonlítja. A más állatokhoz viszonyítottan is elmaradott tenyésztést a „nemtörődömség"-nek tulajdonítja.

18 A magyar sertéstenyésztés ősi tájfajtái a következők voltak: a BakonyVértes vidékén a bakonyi sertés; a Balatontól délre, a Zelicségben és a Dráva mentén a siska; Zágráb vidékén a túrmezei; a Duna-Tisza közén az alföldi aprótermetű zsírsertés; a Tiszántúl keleti felén a szalontai és a réti disznó. Az Alföldet övező hegyvidéken, főleg a szláv lakosság leginkább ún. hegyi14 Dorner Béla: i. m. 29. 15 Hankó Béla: i. m. 332. 16 Nagyváthy János: Magyar practicus tenyésztő. (Pest, 1822) 8, 182-183. 17 Györtty István: Gazdálkodás. A magyarság néprajza. (Bp., 1941) II. 132-133. 18 Gaál László: i. m. 198, 310. 285