A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Tóth Endre: Oláh Gábor levelei Gyökössy Endréhez

sajtóviszonyokról, s olykor-olykor a saját állapotáról és közérzetéről is. Néha kéziratokat küld Gyökössyn keresztül a pesti lapoknak, s kisebb baráti szívességeket kér tőle. A levelekből az is kiderül, hogy Oláh 1905-ben még mindig a nemzeti irányzat híve — politikában és irodalomban egyaránt. Tetszik neki, hogy Szabolcska Mihály feldicséri az időközben megjelent második Bokrétát, s hogy arra biztatja őket: ezután minden évben adjanak ki egy újabb kötetet „hasonló magyaros szellemű" versekből. Szabolcska javaslatát Oláh indokoltnak tartja, s Gyökössyhez 1905—1907 között írt leveleiben unos-untalan visszatér kedvenc vesszőparipájához, a Bokréta újabb könyveinek kiadási tervéhez. Számontartja könyvük kritikai fogadtatását, panaszkodik a kiadókra, s megpendíti azt az ötletét, hogy a Bokrétát kellene önálló kiadóvá fejleszteni. Magatartásának eszmei bizonytalansága már ekkor is kimutatható, bár fiatal korával menthető is. Egyfelől esküszik a Gyulai és Beöthy által kanonizált nemzeti-klasszicista irányzatra —, másrészt a társadalom és az egyén válságát már lélektani alapon boncoló, abban az időben legmodernebbnek számító Ibsenért, sőt Hauptmannért rajong. Oláh Gábor levelei íróilag megkomponált, kikerekített írásművek, olykor szinte stílusgyakorlatok. Az olvasónak sokszor az az érzése, hogy írójuk már akkor az irodalomtörténet, az utókor felé kacsingatva fogalmazott. Érzékletesen, színes mesélőkedvvel ad számot élményeiről, sikereiről és kudarcairól, betegsége elhatalmasodásáról, kedélyállapota végletes hullámzásairól, művész-ellenes, vaskalapos környezetéről. A levelek hangja barátian közvetlen, sokszor évődő, mindig nyíltan őszinte, néhol drasztikus is. Inkább a mérhetetlen ambíciójú, sokoldalú érdeklődésű s már akkor is igen termékeny íróról kapunk önvallomásszerű adatokat és vonásokat, s kevésbé az emberről. Ez érthető olyan irodalomcentrikus alkatú személyiségnél, amilyen Oláh volt. — Mert miből is állott az ő „magánélete" Debrecenbe visszazuhanása után ? Ideje javarészét munkahelyén, a kollégiumi könyvtárban töltötte, melynek újrarendezését lázas energiával végezte, teljes szakkatalógusát összeállította s kéziratgyűjteményét Mikszáth, Jászai Mari, Kiss József s mások autográf leveleivel gyarapította. Heti hat órában magyar nyelvet és irodalmat adott elő a gimnáziumban. Ezenkívül segített S. Szabó Józsefnek az Igazmondó című egyházi jellegű, a népnek szóló hetilap szerkesztésében. A színházban minden valamirevaló darabot megnézett, hiszen a színpad, a dráma már gyermekkora óta izgatta-vonzotta, s mint drámaíró, gyakorlatilag is igyekezett mennél többet ellesni a dramaturgia mesterfogásaiból. (S akkoriban szinte hetenként új és új darabot mutattak be). Egyik-másik premierről kritikát írt a már említett napilapba. A Csokonai Körben és a Népszerű Szabad Iskolán pedig irodalomtörténeti és esztétikai előadásokat tartott. Ami kevés szabad ideje még ezután maradt: olvasásra, önművelésre és saját művei megírására fordította. Munkáit a végleges szövegezés után több példányban letisztázta, s ezeket a gyöngybetűs kéziratokat küldte el a kiadókhoz, a szerkesztőkhöz, a színházakhoz. Szórakozásra, pihenésre, privát élet vitelére jóformán nem jutott egy perce sem. Kivételt képezett 1906 nyara, amikor Bodor Aladárral Erdély egy részét barangolta be, s még inkább 1908 nyara, amikor Bodorral és Bajával nagy útra indultak: Párizsba zarándokoltak. Egy hónapot töltött barátaival a „Fény Városában," ahol Adyval is találkozott. A párizsi kiruccanás után életre szóló élmény és nosztalgia maradt Oláh lelkében. Még harminc évvel később írt versében, a Párizs üzent-ben is lelkes sóvárgás fogta el arra a lehetőségre, hogy még egyszer láthatja a tündéri várost. (Terve azonban nem valósult meg). 587