A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Sápi Lajos: Faragott kapuk Debrecenben

biztonságot nyújtott, mert néhány lépésre — különösen száraz időben —, a város, melynek egész védelmi vonala a földhányáson nőtt iszalag vagy lícium és a sekély vizű árok volt — könnyen megközelíthetővé vált, különösen rossz szándékú gyalogos emberek számára. Ott ahol csak kisajtót létesítettek a közlekedésre, a városárkát gyaloghíddal fedték le. A híd két áthidaló gerendájára állították fel a kisajtó tokgerendáját, s így a városárka lefedésénél ez kerítésül is szolgált. Hogy a város lakossága mennyire fontosnak tartotta a ma csak jelképesnek mondható kerítést, azt hűen igazolja az 1606-ban hozott alábbi tanácsi határozat, melyet a várost háborgató kóbor hajdúk zaklatásai miatt alkottak. Igaz, hogy a legnagyobb ellenséggel, a törökkel szemben a tanács határozatát érvényesíteni nem tudták, de ez a hiányosság a három részre szakadt Magyarországon akkor elfoglalt Debrecen jogi helyzetéből adódott. Már szövegezésében is csak kifejezetten a hazaiak részéről kiinduló veszedelem megelőzésére szánták. E tanácsi határozatról Szűcs István a város történelmének leírásában így emlékezett meg: Debrecen város népének ez időtájon sokféle háborgattatása közötti érzelmeit, mi sem ecsetelhetné hívebben, mint a városi jegyzőkönyvben 1606-dik évi deczember 10-dik napjáróli következő leírás: „Noha a mi városunk csak árokkal és tövistöltéssel keríttetett körül; mindazonáltal Isten Őfelsége annyi sok veszedelmes állapotban, kegyetlen ellenségek ellen is erőssé tett és megótalmazott a városunkban bennünket; ezután is e kerítés erőségül leszen Isten után (és keresztyén vigyázásunk után), s azt — mig az Ur Isten igy rendeli az idők folyását — megkell tartanunk, vagy Isten csendességet adván, erősitnünk kelletik. Eddig sok rendbeli ember, meghágta kerítésünket, leverte lakatunkat, kiből fogyatkozásunk esett. Hogy ezután ez ne essék; a ki ezt meghágná, az ellen büntetést végeztünk: Hogy semmi rendbeli ember, se itt való, se pedig kivül való magyar ember vagy hajdú, senki se semmi rend, a város kerítését sem egy sem másfelől sehonnan meg ne merje hágni, és által hágni, se ki- se be- ne menjen a kapun; egyikről is se nagyról se kicsinről a lakatot le ne merje verni. Mert ha valaki — akárki legyen — az ellen cselekszik, a keze elvágattassék." Hasonlókép végeztetett:. ,,Hogy vasárnap, míglen a délyesti prédikátió meg nem leszen; semmiféle szekeret a sorompón be nem kell bocsátani."

2 A török hódoltság megszűnésével a városra leselkedő veszedelem változatlanul fennállott, sőt a századforduló idején még fokozódott, ezért újabb rendelkezésekkel igyekeztek a lakosság háborítatlanságát biztosítani. Az újabb feljegyzés szerint „1697-dik év január 6-kán az eddigi sok alkalmatlanság eltávoztatására,és az utcák gátjainak annál könnyebben s kevesebb munkával javítása végett, tanácsi határozatba ment, hogy a városnak csak négy kapuja legyen ,u. m. Hatvan, Csapó, Anna és Miklós utczákon, a többi kapuk egészen bezárassanak és kiki ugy végezze külső dolgát, hogy estig a városba bejöhessen, mert éjszakának idején senki be nem bocsáttatik."

3 Ebben az időben ugyanis a várost körülvevő gyümölcsös és szőlőskertekben, valamint a távolabb fekvő szántóföldeken lakóházat építeni szigorúan tilos volt. Éjjelre csak a távolabb fekvő helyeken az állatok gondozásával foglalkozó pásztor vagy béres maradhatott kint. Ez tűnik ki az alábbi rendelkezésekből is, mely szerint: Az ez időkben folytonosan zavaros körülmények miatt, a városi elöljáróság kértére, az udvari főhaditanács Bécsben 1695-dik év mártius 1 Zoltai Lajos rajza, in DME 1936. 2 Szűcs István: Szabad Királyi Debreczen Város Történelme. (Debrecen, 1871) I. 242. 3 Szűcs István: i. m. 675. 375