A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Bencsik János: A gabonafélék takarása, az emberi és állati erővel végzett szemnyerés módja Tiszacsegén a XIX. század végén

mint az ágyazáskor, csak a kalászok ellenkező irányban voltak. A fordítók a szélső soron kezdték, és egymás után vagy egymással szemben haladhattak. A körkörös ágyazást csak akkor lehetett fordítani, ha a lovak teljesen elvágták az ágyást és levezették a jószágot. A lovakat ekkor másik ágyásra vezették.

64 A villások a külső soron fogtak hozzá a fordításhoz. Az első villás néhány lépéssel előtte haladt a többieknek. A kévéket fejjel kifelé fordították. A megfordított kévesorok újra egymásra kerültek. Az ágyás közepét, melyen az első járatásnál a lovak nem jártak, széjjel dobták a szűrűn. A második járatás hasonlóképpen történt, mint az első. A két járatás között a jószágot megitatták. Elvezették a vályúhoz, miközben piszkoltak is a lovak. A második járatás ugyancsak addig tartott, amíg az ágyáson kalászt láttak. Ezután a jószágot levezették az ágyasról, és megkezdték a rázást. A szalmát favillával megrázták, hogy a szem a földre hulljon. Ekkorra a kévéket a lovak széttaposták. A rázást is az ágyazás sorrendjében végezték. A villások a kévesorokat sorban rázták. A szemtől kirázott szalmát ledobálták a szűrű mellé karimára. Ezt a munkát szalmázásnak vagy karimázásnak

65 nevezték. A karimázás után az első rúgáskor a szalmázó gereblyével a szalmát lehúzták, így a szürűn a szem az aprószalma és a törek maradt. A szalmát a karimáról egynesen a kazalba hordták. A karimázás után a harmadik járatás következett. Ennek az volt a célja, hogy a kalászokat is összetörjék a lovak. A harmadik járatást toklászolásnak is nevezték. A toklászolást is a már fentebb leírt jaratási módon végeztették el a jószággal. A toklászolás után a jószágot pihenni vezették, enni, inni adtak nekik. A rúgással az aprószalmát és a töreket elválasztották a szemtől és lehúzták a szűrű peremére. Két rúgással tisztították meg a magot az apró szalmától és a törektől. Ehhez közepes, kisebb fogú gereblyét használtak. A gereblyével az ágyás szélére álltak háttal a középpont felé, és úgy dolgoztak. A gereblyével belehúztak az ágyasba, és maguk felé rántották. Mikor a lábukhoz közel jutott a gereblye, lábukkal belerúgtak a gereblye nyelébe. Ettől a rázkódástól a szem kihullott a szalmából és törekből, az aprószalmát és a töreket pedig tovább húzták a szűrűn. Egy-két lépést hátráltak, és megismételték az előbbi műveletet mindaddig, amíg le nem jutottak a szűr űrül. A rugók egymás mellett álltak fel, és az egész munka alatt együtt haladtak. A megtisztított ágyáson a szemet gallyseprűvel leseperték. Ezzel távolították el a még ott maradt töreket és szalmát. A gallyseprűt Balmazújvároson felezőseprűnek nevezték. A szűrű egyik oldalán, ahol tiszta volt a föld, illetve ahol nem volt szalmakarima, helyet sepertek a szemnek. A szemet a rugógereblye fokával tolták le a szűrűrűl. Ha nagyobb volt a szűrű, és több volt a szem, akkor szemtolódeszkával húzatták garmadába a szemet. A paraszti gazdaságokban nem volt szokásban a ráágyazás.

66 Az árpát még az 1920-as években nem kötötték kévébe. Aratáskor rendre vágták, és egy-két napig úgy hagyták száradni. Száradás után rudasokba rakták. A rudasokat a tarlón egymással párhuzamos sorokba pakolták. A két rudas sor egymástól olyan távolságban volt, hogy egy kocsival közéjük állhattak. Egy szekérrel 14—16 rudast is elvittek. A szekeret az árpa szállításához ugyanúgy szerelték fel, mint a Hordás című részben leírtuk. Rendszerint a szekérről ágyazták be a szűrűre, mert ha többször pakolták az árpát, sok szem kihullott belőle. 64 Hoffmann Т., 1963. egyetlen termelést növelő technikai eljárásnak növelő technikai eljárásnak nevezi, hatékonyabb a csigavonalas nyomtatásnál. 65 Ramocsaházán is karimázásnak ismerik a szalmázást. Nyárády M., 1930. 93. Minden terminus megegyezik a nyomtatás közben. 66 A munkaerő folyamatos kihasználását biztosította a kétágyasos nyomtatási rendszer. Hoffmann Г., 1963. 238. 351