A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Bencsik János: A gabonafélék takarása, az emberi és állati erővel végzett szemnyerés módja Tiszacsegén a XIX. század végén

szabadításig a szálláskertekben történt. A kertek lassú betelepülése után Tiszacsegén két lágert mértek ki a falu mellett (Kislóger, Nagylóger), ahol mindenkinek a föld nagysága után állandó rakodóhelye, szűrűje volt. A tanyásodás után a tanyákon is nyomtattak.

52 A szekérről a gazt vagy asztagba rakták le, vagy pedig ha eléggé száraz volt, egyenesen beágyazták a szűrüre. Akinek elég munkaereje volt a nyomtatáshoz, az egyenesen beágyazta a kévéket. Azok, akiknek csak egypár lovuk volt, vagy ha lovuk egyáltalán nem volt, asztagba rakták az életet, mert így esőzéskor nem ment tönkre. Mikor aztán hazahordtak, hozzáfogtak a nyomtatáshoz. Azt a kazlat, csomót, amit kévébe kötött gabonából raktak, asztagnak nevezték.

53 Az asztagot a szűrűskertbe vagy a lógerbe rakták. Mindig közel pakolták a szűrűhöz, hogy át lehessen dobni róla a kévéket a szűr üre. Az asztag alakjának formája kör, ellpiszis, négyszög, vagy lekerekített téglalap volt. Az asztagot partos helyre rakták, hogy a víz alá ne folyjon. A helyét kijelölték, a füvet lapáttal/eínyestík.

51 Ha nedves volt a talaj, akkor szalmát, vagy sást tettek alá. A fenék nagyságát a keresztek számához arányítottak. 20 keresztnek hat lépés hosszú, négy lépés széles, 40 keresztnek nyolc lépés hosszú, hat lépés széles fenék kellett. A fenéknek kimért területen középen fektették végig az első kévesort. E sor kévére rakták rá a többi kévék fejét, ezekre merőlegesen. Az asztagfenék közepét rakták meg először, utána építették meg a szélét. így az asztag falában tővel kifelé a szélére jutott kévék ferdén feküdtek, így az első nem tudott befolyni az asztagba. Amikor megfelelő magasra felrakták a. falát, megkezdték a tetözíst, a hajazást. A falak és a hajazás találkozásánál volt az eresz. A hajazáson a kévék kalászai zsindely szerűen fedték az asztagot. A haj ázásnak két formáját alkalmazták Tiszacsegén. A hajazás több kalászsorból állt, de az egyik típus tetőszerűen fedte az asztagot, a másik típus a lekerekített falak legtetejét fedte. A tetőzet gerincén végig futó két sor kévét egymáshoz kötötték, hogy azokat a szél ne lökhesse le. Az utolsó kéve rögzítésére, melyet bábának neveztek, 2—3 pipát (kampós fa) használtak. A vontatást csak a kévékbe nem kötött gaz hordásánál használták.

55 Az 1910-es években még olyan esetekben alkalmazták, amikor nem nőtt nagy szára a vetésnek, és így nem tudták bekötni kévékbe. A gazt csak rövidebb távolságokra vontatták. A tarlóról csak a tanya mellett elkészített szűrűre vontatták a terményt.

56 A csirkékben megszárított kötetlen gazt vontatókba rakták össze. A vontató kisebb boglya volt. A tetejét előre elkészített szalmakötéllel kereszt irányban lekötötték. A szalmakötelet két ember sodorta. A sodráshoz szalmacsóvát, vagy kötélsodrót használtak. Az alján fél méter magasságban vastag láncot kötöttek körül. A lánc alá négy-öt méteres hasáb fát tettek azért, hogy a lánc keresztül ne vágja a vontatót. A láncba akasztották a kisefát, vagy a tézslát, és erre ragasztották rá a vontató jószágot, a lovat vagy az ökröt. A vontatásnál nem pergett ki annyi szem, mintha szekérre rakták volna a terményt. A tiszacsegeiek eljártak hordani, vontatni is a környező uradalmakba. Természetesen olyan lovasgazdák mentek el munkát vállalni, kiknek kevés, vagy egyáltalán nem volt vetése. A hordásért a behordott keresztek száma után fizetett az uraság. Rendszerint részibe hordtak. A 10. vagy 12. kereszt volt a fuvarosé, mikor hogy tudtak megegyezni. 52 Györffy L, 1928. 11. Hoffmann Т., 1963., 85. 53 Györffy L, 1928. 9. 54 Ramocsaházáról ismert adatok alapján tudjuk, hogy az ott használt terminusok és az asztagrakás menete megegyezik. Nyárády M., 1930., 90. 55 Györffy L, 1928. 15. 56 Györffy L, 1928. 12. .Hoffmann Т., 1963. 95. 346