A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Bencsik János: A gabonafélék takarása, az emberi és állati erővel végzett szemnyerés módja Tiszacsegén a XIX. század végén

keresztet.

40 Az első kévét a földre tették, ez volt a fűajj.

A1 Erre fektették rá a lábkívíket. A lábak négy-négy kéve magasak voltak, melyre a papot, a fedőkévét helyezték. A pap tetőszerűen feküdt a kereszten, hogy azt a beázástul megóvja. Ha esős volt a nyár, akkor a kereszt alá még kaparíkot is tettek. Tetejére pedig két papot helyeztek. A papot két oldalt kereszt irányban lekötötték, hogy a szél ne tudja lelökni. A kötéshez a papból és a harmadik lábkívibűl kötelet húztak ki. Ezeket ugyanúgy csavarták össze, mint azt a kévekötés esetén leírtuk. A kereszteket partosabb helyekre, lehetőleg egy sorba rakták. Ha jó volt a termés, akkor a keresztek sűrűn egymás után voltak a tarlón. Ha gyenge volt a termés, akkor két-három kereszt került egy-egy csoportba . Aratás közben szétszóródott kalászokat brügővel összekaparták. Rendszerint este keresztelés után kaparták fel a marekszedők. A kaparíkot a tarlón hurkákba húzogatták össze. A hurkákat villával kévébe rakták, a bekötött kévékből kaparíkkeresztet raktak. A kaparíkkeresztek kilenc kévéből álltak. Nyolc kéve a lábakban volt, egy kéve volt a pap. A kaparás után széjjelmaradt kalászokat a szedegetők gyűjtötték össze, vagy jószággal etették fel. Szedegetni csak úgy volt szabad, ha a gazda engedélyt adott. Az engedélyre azért szorítkoztak, mert voltak olyan szedegetők, akik aláültek a keresztnek, és együltő helyben lefejeltík az egészet. Általában az asszonyok jártak szedegetni. Hamvast (régebben karának is nevezték) vagy zsákot és élőt vittek magukkal. Az elő félzsák, melyet két oldalt madzaggal láttak el, munka közben maguk elé kötötték fel. A kalászokat az egyik kézben gyűjtötték, mikor egy marékkal volt, késsel elvágták a szárát. A fejet az élőbe dobták. Ha az elő megtelt, a hamvasra öntötték ki. A tele szedett hamvassal, zsákkal haza mentek. Úgyis szedegettek, hogy egy-egy marék kalászt saját szárával összekötöttek, és az így összekötött bábut széthagyták a tarlón, és csak munkájuk végeztével vagdosták le a szárukat. így nem kellett az elő. Az öregek emlékeznek még azokra az elbeszélésekre, melyek tarlóégetésről szólnak. Magos torsot hagytak, és amikor megszáradt, meggyújtották. Ezzel trágyázták meg a földet. A múlt század végén még azok a parasztok tarlót égettek, akiknek nem volt jószáguk, hogy ezzel javítsák a földet. Az uraság a tarlókon hizlalta fel a sertés és juhnyájakat. 4. Az aratók élete A munkafeltételek fokozatosan romlottak. A XIX. század második felében a takarók a learatott termény tizedrészét kapták, tizedin arattak. Ekkor még szemül ríszeltek, s a szalmát külön adták ki. A századfordulón kezdték alkalmazni a ríszes és félríszes bérezési formát. A kaszások, a kívekötők és a vízhordók egész riszt, a marekszedők, félríszt kaptak. Egy egész részhez egy köblös kukoricaföldet is mértek, melynek termése harmados volt. Hetente másfél kg húst, ugyanennyi szalonnát és egy fél liter pálinkát mértek nekik. Az 1900-as évek elejére a ríszesaratók csak tizenhármadon kaptak munkát. A hús és a szalonna mennyiséget is egy-egy kg-ra csökkentették. A rossz feltételeket csak súlyosbította az, hogy az uraság gazul kezdett részelni, ami azt jelentette, hogy az aratóríszt a tarlón keresztekben adták ki, persze onnan, ahol rosszabb volt a termés. Az aratóríszt aztán külön csépeltette el az uraság. Fentebb már írtunk arról, hogy az urasági aratók egész hétre mentek el hazulról, így élelmük a magukkal vitt kenyerestarisznyábul került ki. Ha közelben 40 Balassa L., 1956. 422. 41 Györffy I., 1928. 33. 340