A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Dankó Imre: Két homoki hajdúváros népi építkezése

és téglafalú házaknál fedélszékes-szarufás szerkezetekké. A szelemen ezekből a fedélszékes-szarufás tetőszerkezetekből már eltűnt, ellenben a mestergerenda (öreggerenda) megmaradt. Az újabb építésű házaknál, körülbelül az első világháború utáni időktől kezdődően, kikerült a házból és felkerült a padlásra. Összefoglalásként és az adatszerűség növelése érdekében nem lesz közömbös, ha az 1960. évi népszámlálás Hajdúhadház és Vámospércs házainak anyagára vonatkozó adatait ismertetjük. Ezek szerint Hajdúhadház 3311 lakóházából 1900 előtt épült 881, 1900—1944 között 1586, 1945—1948 között 228 és 1949—1959 között 616. Alapozás, falazat tekintetében tégla-beton-kő alapon tégla, betonfalú volt 148 ház, kőfalú 4, viszont vályog- és sárfalú 2533. Vályog- és sáralapon vályog- és sárfalú volt 623. A vályog-sáralapon vályog- vagy sárfalú házak 18,8 %-ot tesznek ki. Vámospércsenis hasonló a helyzet. Itt 1428 lakóház volt 1960-ban. Ebből 1900 előtt épült 345, 1900—1944 között 752, 1945—1948 között 82, 1949—1959 között pedig 249. A házak közül tégla-, beton-, kőalapon tégla-betonfalú volt 55 ház, kőfalú nem volt, vályog- és sárfalú viszont 569. Vályog- és sáralapon vályog- és sárfalú volt 789 ház, a házak 55,3%-a. Kár, hogy az adatok nem mutatják teljes pontossággal a különféle falfajtákat és így adataink tovább nem finomíthatok. Mindenesetre arra alkalmasak, hogy egyrészt a többi, fekete földi hajdúvároshoz viszonyított itteni fáziseltolódást, másrészt pedig Vámospércsnek Hajdúhadházhoz viszonyított fáziseltolódását is igazolják. A két homoki hajdúváros építési anyagbeszerzését tekintve elmondhatjuk, hogy szorosabban kötődtek a közvetlen környezethez, mint a fekete földiek. Ezt a fáziseltolódás is magyarázza. Hadházon az építkezéshez szükséges faanyagot a város határában levő, a települést körülvevő erdő szolgáltatta. Különösen kedvelték a tölgyfát, általában minden feldolgozás nélkül használták fel. Mindössze legallyazták, de nem minden esetben hántották meg. A faanyag megfaragása, a gerendakészítés csak a fejlettebb feltechnikával és az ahhoz járuló összetettebb, fedélszékes tetőszerkezettel készült házak esetében történt meg. Ujabban az akác mellett a nyárfát is felhasználják az építkezésekhez. Az erdő nagy mennyiségben szolgáltatta gazdag aljnövényzete révén a különböző vesszőket, gallyakat is. Külön jelentősége volt a vizes helyeken élő fűzfáknak, amelyek fiatal hajtásait gúzskészítésre szedték és használták fel. Hadházon a nádat leginkább a Juhász-szállás, Denotes, Balogrét, Vidiföld nevű vizes határrészeken vágták, valamint a fehértai (Űjfehértó felé vezető) út melletti laposokon. Agyag — nem a legjobb minőségben — régebben a város Ny-i szélén volt található. Itt alakultak ki a régi vályogvető helyek is. A legnagyobb vályogvető hely ma már nem itt, hanem az E-i telepen van. A Ny-i legelőn lévők ugyanis már kimerültek, de mintegy harminc évvel ezelőtt még inkább innen vetettek vályogot. Ezenkívül jó vetőhely alakult ki a Szederjesen is. A Keleti Kijárónál (Kijáratnál) volt vetőhely szintén kimerült és megszűnt. Az agyaglelőhelyekkel kapcsolatosan kell megemlékezni a sárgaföldlelőhely ékről is. A sárgaföldet, ahogy majd a későbbiekben látni fogjuk, igen fontos anyagként tartották számon és használták fel. A sárgaföld-nyerőhelyek legtöbbször azonosak a jó agyaglelőhelyekkel, a vályogvetőkkel, így jó sárgaföld-nyerőhelyek vannak a Nyugati legelőn, a Szederjes mentén, és az Északi legelőn, de az utóbbi kevésbé jelentős. A meszet, Hajdúböszörményhez és Hajdúnánáshoz hasonlóan, ide is bükkszentkereszti meszesek hozták és hozzák ma is, szekerekkel. Azt a kevés meszet, amire a téglaépítkezés és a vakolás elterjedéséig Hadházon szükség volt, főleg csereügylet keretében szerezték be a lakosok a bükkszentkeresztiektől (káposzta, gyümölcs, szalonna). Különben a többi, ritkább anyagokat, illetve a közelmúltban már a kevésbé 269