A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Gunda Béla: Részletek a Magyar Néprajzi Lexikonból

Hajítófa (A), Bugac és Ubucütő, (B) Balmazújváros Sárrét •* pákászai Л-val madarakat ejtettek el. A XVI.sz.-ban Szatmárban említik. „Nem ér egy hajítófát" szólásunk talán ezzel a primitív vadász- és verekedőeszközzel függ össze. A nyelvi közlésekben említett hortobágyi h formáját közelebbről nem ismerjük. A h honfoglalás előtti török eredetű vadász- és verekedő (korábban harci ?) eszközünk s a - bumeráng néven ismert vadász- és harci eszközök primitív formája, amelynek variánsai — gyakran hajlított formában — Európában már a felső paleolithikumtól kezdve használatosak. Bátky Zs. a régi germánoktól, poroszoktól, oroszoktól több /i-típust említ. A magyar h analógiáját a természeti népek (Marshall szigetek, Borneo, Maláj-félsziget) körében is megtaláljuk. A Ä-k közé sorolható a keresztalakú, bádoggal megerősített Ubucütő, amelyet a felriasztott, - bugattyúval megzavart bíbiccsapat közé dobnak (Balmazújváros). MNy. 1908 226—228 (Madarassy), Ethn. 1910 229—231 (Bátky), Ecsedi 1933 92—93, Tálasi 1936 75—76, Gunda 1941 18—19, Szűcs 1942 73, Szalay 1943 113, O. Nagy 1965 133— 135, Franz 1928 800—808. Haltaposás. Apadó holtmedrekben, sekélyvizű tavakban, mocsarakban s tutajokat a múlt század végén még hársháncs kötéllel erősítették össze. Borvidékeinken a hársháncs szőlőkötözésnél még a múlt században is nélkülözhetetlen volt. Hársháncsból készült kosarakat az Alföldön a század elején használtak, de ezek vándor szlovák kosarasok révén terjedtek el. más kisvizekben (pece, kadarcs) családostól tapossák meg a vizet, lovakat, szarvasmarhát úsztatnak, jártatnak meg benne. A víz eliszaposodik, a hal oxigénhez nem jut, elúszni nem képes, fulladozva vergődik a sár tetején s kézzel összeszedhető, bottal agyonverhető. A Hortobágy környékén, a KözépsőTisza mentén, a Rétközben, a békési Sárréten századunk elején még ismeretes volt a halfogásnak ez a primitív módja. Ethn. 1923—1924 42 (Ecsedi), 1938 173 (Nyárády), NésNy 1929 53 (Banner), Ecsedi 1934 16—17. Háncsmunka. Már a XVI—XVII. századi okleveleink gyakran emlegetik a vízvonó, rudaló hárskötelet, a hárshéjból font széket, nyoszolyát, a hárshéj ládácskákat. Ugyanekkor pedig a nem arra való személyeknek a hárs hántását tilalmazzák. A Balaton környéki pásztor a hárskéreg belső részéről a szíj ácsot, a háncsot lehúzogatja s áztatás után kötözésre, kötél, ökörszájkosár készítésre használja fel. Nyűgöt, kötelet fonnak a cserkéreg szalagból az Ormánságban. A székelyföldi tutajokat a múlt század végén még hársháncs kötéllel erősítették össze. Borvidékeinken a hársháncs szőlőkötözésnél még a múlt században is nélkülözhetetlen volt. Hársháncsból készült kosarakat az Alföldön a század elején használtak, de ezek vándor szlovák kosarasok révén terjedtek el. 235