A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Sterbetz István: A reznektúzok kérdése a magyar pusztákon

átvonulókra gondol, amikor a múlt század elején gyakori látványként említi a rezneket. Feltűnő, hogy a konkrét adatok esetében már csupán szűk területre korlátozott kis populációs töredékekkel találkozunk. A fentebb vázolt kárpát-medencei állománycsökkenés kisebb-nagyobb időeltérésekkel a keleti alfaj egész elterjedési területén megnyilvánult. A Balkánon és Dobrudzsában számos faunamunka utal a múlt század óta mindenütt tapasztalható visszahúzódásra és jelenleg csak elszórtan, erősen megfogyatkozott állományban írja le az egykori költőterületeken (Reiser 1905, Makatsch 1950, Matweiew 1950, Lintia 1955) Még messzebbre tekint vissza a kelet-európai és ázsiai irodalom. Voitszvenszky (1960) a történelmi időktől, Kirikow (1958, 1960) a XVII. századtól kíséri végig az ukrajnai állomány alakulását. Szerinte már napjainkban csak a Dnjepertorkolat és Krasznodár környékén található DK Európában nagyobb populáció. A Volgától nyugatra csupán szórványos fészkelő, túl a Volgán Saratow—Kujbisew—

Orenburg háromszögében maradt fenn népesebb állomány. Nyugat-Szibériában Johansen (1961) szintén általánosnak mondja a reznek megfogyatkozását, melyet Ivanow és Pryklansky (1965) már az egész keleti areálterületen katasztrofálisnak minősítenek. A keleti alfaj populációinak évszázadok óta nyomonkövethető morzsolódását általában tájváltozásokkal hozza összefüggésbe az irodalom. Az ukrajnai leírásokból kétségtelenül kitűnik, hogy az erdős és füvessztyeppék gazdasági hasznosítása a reznek visszahúzódásával párhuzamba állítható. Ha azonban a kérdést kiterjedtebben vizsgáljuk, a pusztán táj átalakulásra alapozott elmélet ellentmondásaival is találkozunk. Először is mérlegeljük a reznek biotóphűségét. Stegmann (1958) jellegzetesen sztyeppéi fajnak írja le a rezneket s a többi szerzővel megegyezően a magasfűvű, árvalány haj as pusztát tekinti karakterbiotópnak. A hatalmas elterjedési területen azonban más körülmények között is élnek populációk. így pl. aSyrDarja és Kizil Kum tájain, vagy Algírban, Marokkóban szegényes növényzetű félvisatagban találjuk (Spangenberg in Dementiew 1951, H. de Balsac—Mayaud 1962). Spanyolországban kopár hegyi platók lakója (Witherby 1948). Franciaországban gyér növényzetű, köves legelő a reznek természetes környezete, ahol fogollyal, fürjjel, mezeipacsirtával és ugartyúkkal fészkel együttesen (Boutinot 1957). Kisázsiában Pátkai (szem. közlés) lucernásokból is említi. Keletről nyugatra haladva általában egyre több esetben fordul elő szántóföldi növénykultúrákban. Egykori hazai költőhelyei közül is egyedül a korabeli Urbő tekinthető homogén ossztyeppnek. Valamennyi többi fészkelőterületén kultúrsztyeppék bontották meg a rétek egységét. Cserebökényben egy nagy legelő szélén, zabvetésben találták utolsó fészekalját. Az egykori német populáció szintén kultúrt érül éten élt (Niethammer 1942). Franciaországban ma már többnyire szántóföldek, szőlők, leggyakrabban lucernások lakója (Cabannes 1953, Labitte 1961, 1965, Festetics szem. közi.) Mindezekből kitűnik, hogy a reznekben van annyi alkalmazkodó képesség, mely már elégtelennek tünteti fel a kizárólagosan tájváltozásra szorítkozó magyarázatot. A másik ellentmondást a keleti és nyugati populációk történeti összehasonlítása tükrözi. Nyugat-Európában régebbi, belterjesebb agrárkultúra, lényegesen sűrűbb emberi települések környezetében máig fennmaradtak a reznekpopulációk (Mayaud 1936, Bernis 1954, Labitte 1961). Ugyanakkor a hatalmas területi arányokkal rendelkező s ősi jellegüket sokkal tovább megőrző keleti élőhelyeken mégis összehasonlíthatatlanul nagyobb a veszteség. Végül a kérdést magyar viszonylatban mérlegelve láttuk, hogy itt már a 24