A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)
Sterbetz István: A reznektúzok kérdése a magyar pusztákon
gyakorlatilag számításba vehető kultúrhatások előtt felmorzsolódott a hajdani állomány. Még rendkívül külterjes, hatalmas, háborítatlan legelőterületekkel rendelkező gazdálkodás folyt a Kárpát-medence síkságain, amikor már csak messze, múltbanéző irodalmi utalások emlegetik a rezneket, melynek csupán néhány párból álló, szétszórt populációs töredékei érték meg az agrárfejlődés mélyreható táj változásainak kezdetét. A keleti állománycsökkenés teljesebb magyarázatához döntő szempontokkal találkozunk Ivanow—Pryklansky (1965) tanulmányában. A szerzők megütköztető statisztikával mutatnak rá a kelet-európai populációk telelőhelyein tapasztalható, hatalmas veszteségekre, mely az ősi hagyományokra visszatekintő, üzletszerű vadászat következtében évről-évre bekövetkezik. Schüz (1959) a Kaspi-tenger déli tájain hasonlóképpen ítéli meg a mértéktelen, téli reznekvadászatot. Ivanow szerint ezenkívül még a zord telek, nagy havazások is időrőlidőre rendkívüli károkat okoznak a telelő reznekcsapatokban. A káros kultúrhatások újabb jelenségeként megemlíti a telelőterületeket behálózó telefonvezetékeket. A vonuló csapatok igen gyakran beleütköznek a sztyeppékét átszelő villany és távbeszélődrótokba s ennek következtében — különösen ködös napokon — az elszerencsétlenülő madarak száma olyan magas, hogy összegyűjtésükkel és értékesítésükkel a helyi lakosság jövedelmezően foglalkozik. Az elmondottakból alábbi következtetésekre juthatunk: A telelőhelyeken fellépő természetes katasztrófák, az ott folytatott rablógazdálkodó vadászat a tájváltozásokkal egyetemben évszázadok óta rendszeresen apasztják a kelet-európai reznekállományt. Az óriási területeket felölelő, ősi biotópok egyöntetűségét megbontó kultúrtájak az egykori, nagy populációkat hasonlóképpen felaprózzák. Az egymástól egyre inkább elszigetelődő, rezneklakta területfoltokon lassan fellép a beltenyésztéses degeneráció és a biológiailag elöregedett, mennyiségében, tenyészértékében egyaránt legyengülő kis állományokat már egyre érzékenyebben érintik a telelőhelyek évről-évre megismétlődő s végső fokon a legtekintélyesebb veszteségeket okozó kiesései. A populációs leromlások jelenségei törvényszerűen először mindig a kérdéses faj elterjedésének határterületein jelentkeznek s ez lehet a magyarázata annak, hogy a kelet-európai reznekareál nyugati peremén húzódó magyar síkságokon már a helyi ökológiai viszonyok megváltozása előtt szétszóródhatott az egykor népesnek tartott állomány. Niethammer (1951) egy számos közép-európai madárfajnál megnyilvánult, déli-délkeleti irányú állományregresszióval is számol a reznek esetében. Rámutat arra, hogy ez a jelenség olyan madaraknál is bekövetkezett, mint a búbosbanka, vagy kis őrgébics, melyek az emberi települések szorosabb értelemben vett környezetében is élnek, így az areálváltozás sok esetben kultúrhatásoktól független, természetes folyamattal is magyarázható. A Kelet-Európából és Ázsiából fentebb részletezett, katasztrofális állományveszteségek azonban még egy természetes regresszió tényleges fennállásának esetében is kétségtelenné teszik, hogy a reznekprobléma értékelésénél az anthropogén hatások végzetes szerepét elsődleges tényezőnek kell tekintenünk. Bár a kelet-európai populációk telelőterülete a Fekete-tenger déli partvidékétől kezdődően kelet felé húzódik Közép-Ázsia déli tájain (Spangenberg in Dementiew 1951), mégis Spanyolországtól és Angliától kezdve Európa-szerte számos adat tanúskodik arról, hogy a keleti reznekalfaj kontinensünkön úgyszólván mindenfelé elkóborol (Niethammer 1942, Witherby 1948, Bernis 1954, Léveque 1964). Csapatos vonulást rendszeresítő képet nyugat felé csak Dob25
