A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Mesterházy Károly: Adatok a bizánci kereszténység elterjedéséhez az Árpád-kori Magyarországon

is, a bizánci építészet és festészet, egyáltalán a bizánci hatások Magyarországon sajátos formában jelentkeztek és megjelenési formájuk eltér a megszokottól.

137 Patrocinium kutatásunk újból megerősítette a történeti összefüggésekből ismert képet, ásatási anyagunk azonban döntően új eredményt nem adott, mert ugyan valószínűsíthető, hogy a magyarországi egyház liturgiája keleti hatásra a nemesség helyét a szentélyben jelölte meg, ez azonban még nem feltétlenül a keleti liturgia szerinti misézést jelenti. Általában véve bizánci kereszténységünkkel kapcsolatos minden emlékünk ellentmondásosan jelentkezik. Tudjuk, hogy voltak keleti ritusú monostoraink görög apácákkal és papokkal — de ezek közül egy sincs feltárva, viszont az ismertebbekből származó építészeti faragványok nem bizánci jellegűek (Visegrád); Ismerünk bizánci alaprajzra visszamenő monostort, amely azonban bencések számára készült (Szekszárd); bizánci technikával készült egyházat, mely a nyugati egyház érseksége (Kalocsa), bizánci mesterek által készült egyházat, amelynek faragványai bizánci jelleg nélküliek (Ö-Buda Szt. Péter templom); bizánci ritusú közösség számára készült templomot, melynek alaprajza semmiben sem különbözik XIII. századi falusi templomainkétól (Zeykfalva, Hunyad m. Román lakosság számára készült. Szinte részletekbemenő hűséggel megegyezik az őraljaboldogfalvi és kisebb részben az egregyi templommal.

138

). Ez a kettősség megfigyelhető a történeti forrásokban is. III. Ince pápa Imre királyhoz intézett levelében írja: „mivel pedig sem nem új dolog, sem nem lehetetlenség, hogy országodban különböző nemzetiségűek együtt, közös szabályok alatt szolgálják az Urat, legyen szabad egy latin szerzetnek is lenni, minthogy ott több görög is van.

139 Ezzel szemben a XII—

XIII. század fordulóján alig néhány görög monostorról van tudomásunk, forrásaink mélyen hallgatnak róluk, néha csak annyit tudunk, hogy egykor görög papok vagy apácák éltek bennük (Pentele). Patrocinium kutatásunk is kettős arcú: bizonyítható, hogy a bizánci kereszténység kedvelt szentjeinek (Szt. György, Szt. Miklós, Szt. Demeter, stb.) kultuszát keletről vettük át és nem a nyugati egyházon keresztül. Elterjedési térképünk beszédesen igazolja, hogy a keleti szentek patrociniuma és a keleti ritus elterjedése szoros kapcsolatban vannak egymással. Ugyanakkor csupán erre támaszkodva rendkívül hamis képet nyerhetnénk (pl. Ercsi, Madocsa, Lébény, Ják, stb. hogy csak néhány jelentősebb XII—

XIII. századi alapítású bencés monostort említsünk.). Nincs kizárva, hogy módszeres régészeti kutatással bizánci építészeti emlékeink számát növelni tudjuk (ma csak Feldebrő kétségtelenül ilyen), és a bizánci építészet helyi elemei is meghatározhatók lesznek. A meglevő ellentmondások azonban arra késztetnek bennünket, hogy ezek okát is kutassuk. Mi lehet az oka annak, hogy Magyarország különböző területein a keleti kereszténység nem annyira egyedi, konkrét jelenségekben, hanem inkább tendencia jelleggel jelentkezik? E kérdés ha nem is ebben a formában, de már többször felvetődött művészettörténeti irodalmunkban. A kutatók többsége azonban az ún. italo—bizantin hatás kimutatásában látta a kiutat. Legutóbb Entz Géza is arra a megállapításra jutott, hogy egyedül románkori falfestészetünkben mutatható ki a bi137 Mesterházy K., i. m. 138 Entz G., i. m. 247.; Ua., A Veszprém megyei múzeumok közleményei 6 (1967) 203. 139 Fejér G., Cod. Dipl. II. 446—448. 176