A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

M. Nepper Ibolya: Szkíta kori leletek a Déri Múzeumból (Adatközlés)

Nem valószerüsíthető tehát, hogy a hencidai kincset szakrális céllal rejtették CP földbe. Ez esetben ugyanis felvetődhet a kérdés: mi ez a szakrális cél, van-e valami nyoma annak, hogy a területen olyan rézkori telep volt, amelynek központjában levő áldozóhelyen (pl. épületben) rejtették el a tárgyakat. Már a körülmények és a hely jelenlegi ismereti foka is feljogosít arra, hogy határozottan „nem"-mel feleljünk erre a kérdésre. A kincs kereskedelmi-depot mivoltának a tárgyak állapota mond ellent. Említettük, hogy jónéhány darabon megfigyelhető volt a használatot tanúsító kopás, nevezetesen a függesztő lyukak szélén a felfűzésre szolgáló zsineg képezte kis vájat. Ez pedig, akármennyire „puha" fém is az arany, csak tartós egyirányú koptatás esetén alakul ki. A lelőhely földrajzi helyzete: az elhagyatott kis sziget, amely nyilvánvalóan vadvizes, mocsaras vidékből emelkedett ki és a korszakra vonatkozó egyéb leletek hiánya nyilvánvalóan arra utal, hogy a kincset azzal a szándékkal rejtették a földbe, hogy azt illetéktelenek ne találják meg. A jelenlegi ismereteink szerint a kincs tartósabb „védelméf biztosító edényről sem gondoskodtak, amely az ismert adatok alapján a hosszabb időre földberejtett (pl. kereskedelmi, vagy szakrális) depot-ok esetében általában szokásban volt. Anélkül, hogy a romantikus hipotézisek túlságosan sikamlós talajára tévednénk, meg kell említenünk, hogy a leletet nem tartjuk egyetlen egyén tulajdonát képező együttesnek. Az összes eddigi előfordulások (és ideértjük a chotnicai leletet is) jóval kisebb számban tartalmaznak egynemű tárgyakat. A hazai gazdag sírleletek anyagából sem ismerünk két korongos, vagy karikás csüngőnél többet 1—1 temetkezésből. Egyetlen kivétel a tiszaszőllősi lelet volt Inkább arra kell gondolnunk, hogy egy közösség, nyilvánvalóan legbecsesebb értékét jelentő — és szakrális rendeltetéssel is bíró — ékszereit gyűjtötték ide össze és rejtették feltehetően ellenséges csoport támadásától tartva, vagy éppenséggel az elől menekülve a földbe. A kincslelet földbekerülésének közvetlen okát a hazai rézkor története jelenlegi ismeretében nem tudjuk megmondani. Ez a körülmény azonban nem ment fel attól, hogy az okot nem próbáljuk, ha — egyelőre közvetlen úton is — megkeresni. Ehhez a korszakra vonatkozó általános ismereteinket kell röviden áttekintenünk. Közismert, hogy a tiszapolgári és a bodrogkeresztúri kultúrák a Tiszántúl rézkorában a fejlődés autochton vonalát képviselik. Közvetlen előzményük a tiszai kultúra alapjain fejlődött protochalcolithikus bütykös kerámiás csoport

66 volt, amelynek időszaka a réz felhasználásának kezdetét is jelenti. A hazai kutatás korábbi álláspontja szerint a korai bronzkor kulturális és ethnikai alapját éppen az autochton fejlődés csúcspontját jelentő bodrogkeresztúri kultúra képezte volna.

67 Az újabb kutatások eredményei azonban nem igazolták ezt a felfogást. Bóna I. már a „bodrogkeresztúri alap kieséséről" beszél a korai bronzkor kialakulásával kapcsolatban. Hangsúlyozza még, hogy a bodrogkeresztúri kultúra és a korai bronzkor kezdete között jelentős péceli (badeni) csoportok jelenlétével lehet számolnunk.

68 A Kalicz N. által Székelyen talált stratigrafia kétségtelenül igazolni látszik, hogy Északkelet-Magyarország területén a péceli (badeni) kultúra telepei a bodrogkeresztúri kultúra által képviselt időszakot követték.

69 Ha vannak is vitatható kérdések e téren, ezek nem elsősorban a két műveltség egymáshoz viszonyított időrendi helyzetét érintik elsősorban, hanem a kapcsolatok jellegének problémáját. Igazat kell adnunk Kalicz iV.-nak, aki a bodrogkeresztúri és péceli (badeni) kultúrák fejlődésének irányában jelentkező éles különbségeket húzza alá.

7<> 47