A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Tóth Béla: Gulyás Pál (1899–1944)

törekedő költőben van valami sajátos debreceni, azoknak a debreceni íróknak, költőknek a fajtájából, akik, mint Méliusz, össze tudták kötni a füvességet a szentháromság titkaiért folytatott harccal, akiknek, mint Csokonainak, vaskosságai, materializmusa felett a legéteribb sorok lebegnek: A lenge hold halkkal világosítja a szőke bikkfák oldalát. . ., és aki a földhöz tapadt dunántúli nemesi társadalom fölött is meg tudja idézni a gráciákat. Vagy gondoljunk a természettudományokat, gazdálkodást a költészettel összekötő Földire, Fazekasra! Képzeletében is ott a debreceni jelleg: Az volt ám vidám temetés! Most is hallik a nevetés: jött a zordon Prédikátor, jött a gyászpalástos tábor, keresték a Garaboncást, hát egy Könyvvé változott át! A havon egy Könyv hortyogott, keblén öt kulats kótogott — úgy gurult le a Kaján, Bakhusz boros hordáján! (Százharminchét esztendeje) Gulyás is a legszorosabb kapcsolatban van a környező szűkebb, tágabb világgal, megverseli az inasokat, a kakast, gyermekeit, ismerőseit, olvasmányait, de fölöttük olyan távlatok boltozatait építi föl, amellyel méltó utóda lesz porladó elődeinek. Ujj adón egy fű lebeg, tedd rá a nehéz eget, — nemcsak jellemző gulyási, de debreceni mozdulat is. * * * Gulyás Pált elsősorban egyéni adottságai, hajlamai vonták a létentúli-lét felé. Sok volt benne abból a vonásból, amit Kölcseyvel kapcsolatban nem e világból valónak szoktak emlegetni. Bárcsak árnyékomat a föld nyelné el mindörökre, semmi nem köt a földhöz. . . (Utolsó ige) — írja élete vége felé magáról. Sokkal nagyobb lánggal lobogott benne valami ősi atavisztikus, misztikus hajlam, mintsem ez a világ le tudta volna kötni. Magatartása azonban menekülés is volt. Menekült a világ korlátoltsága, nyersessége elől, bántotta annak vad tülekedése, s elborzasztotta minden embertelensegre kész hajlandósága, keserűséggel töltötte el a kibontakozó fasizmus és az elszabadult háború: 297