A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Tóth Béla: Gulyás Pál (1899–1944)

van a költeményben, de nem a tudomány, az értelem rideg, a természettől elszakadt rendszerébe, elvont fogalmaiba fagyasztva, hanem a költészet eszközeivel a Természet képeiben megjelenítve, életté oldva: A madár is szókat szerzett, Fák teteje varázsverset. Göngyölítem egy gumóba, Csavarítám egy csomóba. . . „Igen, ilyen sorokban bujkál a Kalevala titka: egy-két levélbe van becsavarva a Természet, — csak ki kell bontani, föl kell fejteni..." — kiált föl meglepetésében és elragadtatásában Gulyás Pál. — Megvan a lombok titka... „A Minden Titkok — Adyra gondolok — a Kalevalában sokkal természetesebben jelennek meg. A látomásokban van valami mélyen megnyugtató, fenyőillatot árasztó: ezeket a látomásokat a mély erdők sugallták." (Űt a Kalevalához. „A Kalevala: a Minden Titkok versei: objektív síkban." Prot. Szle., 1939. 356. 1.) Igen, ez kell Gulyásnak: a jelenségek friss világa, amely mögött valami egyetemes mutatkozik. Az ő gyermeki, csodálkozni, ámuldozni szerető lelke nem bírja el a természet erőinek, titkainak meztelen, elvont fogalmakba, ítéletekbe fagyasztott megjelenését, ő ott szerette látni ezeket, ahol élnek, halnak: a természetben feloldva, s így is akarta megjeleníteni, magát is feloldva, személyisége körvonalait is beleolvasztva az öntudatlan természet testvéri, anyai egységébe. Számára az „én" meghalt (Én, Oltsd el magad). A költő feladata, hogy „a személytelenségért legyen személy", mint a Kalevala összeszedője, Lönnrot. — Ha előbb az elmúlás rettentő látományában lengett előtte a világ, majd misztikus ünnepi asztalnak látta, amelynek titkai kínzó nyugtalansággal töltötték el, most mítosznak lát mindent, mert mi egyéb a mítosz, mint a természet jelenségeiben az emberi képzelet kémiájával feloldott idea. A világnak ez az ősi, elsődleges, primitív felfogása, amelyet bizonyos szempontból joggal nevezhetünk népiesnek is, az a talaj, amelyből a vallási mítoszok, a mitikus eredetű mesemotívumok kisarjadtak (a világfa, a vasorrú bába, a Szampo), a Prometheusok, Faustok keletkeztek, s alacsonyabb szinten, termőerejüket elveszítve, a boszorkányok, garabonciások támadtak. A Gulyási költészet „nyugtalan madara" most már itt telepszik meg a „mythosok határán". Ezt a fajta költészetet mint egy osztálytalan ős társadalom termékét bizonyos értelemben joggal nevezhetjük népiesnek. A Kalevala sorsdöntő olvasmánya végső fokon egy új népiesség lehetőségét vetette fel a költő előtt. Egy ősibb, eredetibb népiességét, mint az ún. népi klaszszicizmus. Egy személytelen népiességét, amely jórészt a folklore-ban s ősi naiv eposzokban élte a maga immár alkotójától elszakadt, kötetekbe balzsamozott életét. Azt a népiességét, amely felé nálunk legvilágosabban Kodály, Bartók működése mutatott utat. S ennek a népiességnek tökéletes megjelenését találta meg költőnk a Kalevalában. A mítoszok feltámasztása Gulyásnál nemcsak egyéni hajlam, érdeklődés következménye, hanem közösségi, irodalmi és társadalmi feladat megoldása is. A magyar irodalomban a 30-as évek közepére erősödött meg s vált nemzedékké, iránnyá az új „népi irodalom". 1931 novemberében Németh László, Erdélyi József, Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc együttes debreceni szereplése ébreszti rá őket is — saját vallomásuk szerint — nemzedék voltukra. S ezek az 288