A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Tóth Béla: Gulyás Pál (1899–1944)

nappalhoz, az elmúlthoz, mint a meglevőhöz. Minden íróra, költőre jellemző a szótára. A „Testvér-gályák" Gulyás-verseinek csaknem mindegyikében találkozunk e szavak, kifejezések valamelyikével: temető-árok, halott, sír, fejfa, sírverem, gyászos fellegek, eltemetett nap, elmúlás, s a versek háttere: alkony, éjszaka, ősz, tél. Volt idő, amikor fiatal költők szívesen tetszelegtek a halál felé hanyatló élet pózában. Itt azonban nem erről, nem szenvelgésről van szó. Erezzük, hogy a költő őszinte, amikor a mulandóság, az egyetemes elmúlás hangját üti meg verseiben. Emlékezem az őstájakra, melyekkel a lelkem tele — forog az Okeánosz habja, süvölt Hádesz roppant szele! (A lámpa) — önti formába a gulyási költészet lengés-irányát mindjárt kezdetben a vers. Költészete azonban egyelőre abban az irányban tágul, hogy az első gyűjtemény kissé elvontnak, halványnak tűnő világával szemben, közelebb kerül a jelenségekhez. Mind gyakrabban a természet apró mozzanatai ragadják meg a figyelmét, érzéseit, képzeletét. „Kis körök kis karikái", melyekbe azonban éppúgy belefér a végtelenség, mint a kör vonalába. A fák, füvek, gyümölcsök, egy elpihent pillangó, a gyermekek, az ember, mint puszta jelenség, a versek gyakori tárgyai, s a költő naivul, gyermetegen játszogat velük. A „Dobó Pista с vers pl. csupa gyermeki, játékos részlet. A költő szereti magán átengedni a jelenségek hangulatait, a csöndét, a nyugalomét, a rezgő lombokét, a viharzó fáét, s érzésben mélyen eggyé tud olvadni velük. A nap, a föld, a fák fiának, testvérének érzi magát. Mi az, ami összeköti velük ? — Valami halk szomorúság, az a bánat, mely az ifjú költőt oly közel vonta az elmúlás képeihez, s amely itt az egész létet elöntő érzésként merül fel, s melynek okául az ősi közös tudattalan létből való kiszakadást jelöli meg a költő (Ismeritek anyátokat, A föld sóhaja, Az irgalmas fa, Az első anya). A hádeszi lengés ezidőtájt ebben a vágyban találja meg irányát: viszsza a fák, növények öntudatlan életéhez, a „boldog mélyvilág"-ba. A költőt részvét fogja el mindazokkal szemben, akik ebből kiszakadtak (Hol van édesanyám, A lombok fundamentuma), ugyanakkor valami ünnepi áhítat tölti el a termés, a természet rejtelmei láttán, titkos erőinek műhelye előtt, megragadja erejük elmúlhatatlansága, végtelensége. Számára a természet „misztikus ünnepi asztal", melynek virágos jósága befödte a felbomlás rettentő látományát. Kezdettől fogva gyakran szerepel Gulyás Pál verseiben az éj. Ezt is azért szereti, mert benne a mindent magába foglaló, öntudatlan létet érzi visszatérni, amikor még nem váltak szét a dolgok, ő is ott szunnyadt az „első anya" méhében (Máguszi éj, Aludjál, Itass meg, éj, Ez itt az éj, Oh segíts meg). Itt kezdődik a Gulyás-versek kettős jellege. Vannak költeményei, amelyekben a létnek egy-egy jelenségét ragadja meg friss gyermeki szemmel a költő, amelyekben a puszta lét frissesége tükröződik (Inasok, Kezdő árvácska, Tavaszi ibolya, Méz). Ezek a legharmonikusabb, legderűsebb pillanatai: 282