A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Tóth Béla: Gulyás Pál (1899–1944)

Mily jó a méz csillogó fonalánál feledni, ami gyász és keserű! (Méz) — sóhajt az ilyen pillanatok után. Szeretné megállítani őket: Milyen jó volna így az esőt elnézni örökké, Sejtve az áramló fellegek illatait. (Nyári zápor) Az e korbeli versek legfőbb ereje a közönségesnek, mindennapinak tekintett dolgok friss elsődleges átélése. Ezekben a versekben van valami nyers íz, friss lendület, valami az élet közvetlenségének üdítő forrásízéből (Inasok, Ez itt Hadház, A kakas, Három ember, Vidám ősz). Az ilyen költemények és pillanatok azonban ritkák. A költőben a jelenségek legtöbbször fájó nyugtalanságot keltenek. A természet legtöbbször nem puszta jelenség számára, hanem önmagán túlmutató csoda, talány, mely szíven ragadja, Szfinx, mely rejtélyes kérdéseket intéz hozzá, vagy őt ingerli kérdésekre: Oly nyugtalan vagyok, mint az örökké ingó magas akácok koronája! Mi leng köröttem, óh milyen örök szél, hogy gondolatom szüntelen dobálja ? — írja a „Nyugtalanság" с versben. Módszerét — vagy végzetét ? — a „Vakok" c. versben állítja elénk: Elővettem egy néma fát, kibontottam az anyagát és bűvölő igéket súgva beléhaj oltani, mint a kútba. S ami eleinte csak érzés, hangulat volt, egyre határozottabb felismerésként, egyre erősebb meggyőződésként jelentkezik: a lét, a jelenség mögött van valami, ami elsődlegesebb, őszintébb, állandóbb, fontosabb náluk, aminek mindkettő csak tünete, amelynek mi csak felbomló színeit látjuk, igazi valóját nem. Egy mozgó lombnak árnya vagy te, de az a lomb nem itt terem, — kiáltja egy szép ifjú lány felé (Hinta), s egyre gyakrabban elfogja a sejtés: Mi csak az ágakat látjuk itt fent. De a gyökereket ki látja ? (Itt születtem) Kérdései egyre türelmetlenebbek: Mit akar a világ, hogy eltakarja az istent ? (Mit akar a világ ?) 283