A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Sterbetz István: A magyar Alföld állatföldrajzi szerepe a hósármány (Plectophaenax nivalis L.) téli mozgalmában

Az Európában telelő hósármányok fészkelőhelyéről és vonulási útvonalairól még hiányosak az ismereteink. A belga és holland partokon vonulás közben befogott, gyűrűzött madarak többnyire a közvetlen közelben, vagy legfeljebb Anglia partjain kerültek kézre (Ridzewsky 1958, Verheyen 1956, 1959, 1962). Egyetlen távolabbi adatunk van egy hollandiai, 1956. XI. 23-án jelölt és Izlandon 1957 V. 5-én visszafogott madárról (Pedreck-Taapken 1961). Magyarországról nincsen gyűrűzési adatunk. A Magyar Nemzeti Múzeum Természettudományi Múzeumának gyűjteményében Szijj (1956—57.) egy 1938 XII. 18-i szegedi fehértavi példányt az Izlandon honos Plectrophaenax nivalis insulae Salom-nak határozott. Salomonsen (in litt) azonban a kérdéses fiatalruhás példányt nem tartja determinálhatónak. Horváth és Hüttler (1963) két db. Ürbőpusztán 1962. I. 31-én és II. 14-én lőtt egyedet a Portenko által 1947-ben leírt Plectrophaenax nivalis wlasovae-nak determináltak. Vaurie (1959) szerint ez utóbbi alfaj fészkelőareálja a Pecsora felső folyásától a Behring tengerig terjedő tundra és jegestengeri szigetövezet. Portenko ezzel szemben e területsávban a Plectrophaenax nivalis pallidiort mondja honosnak, a wlasowae elterjedési körét egyedül a Vrangel szigetre korlátozza (Horváth-Hüttler 1963). Salamonsen (in litt.) szerint a Plectrophaenax nivalis wlasowae (=P.n. pallidior Salom.) kültőterülete az Uraiig terjed és a Szovjetunió északi partvidékén egyenletes az átmenet a P.n. nivalishoz. így szerinte is elfogadható, hogy a fenti alfaj is megjelenik télen Magyarországon. Ez utóbbi alfaj alapján északkeleti irányból is kaphatunk áttelelőket. A nálunk tömegben mozgó törzsalak az európai sarki övezet teljes hosszáról érkezhet. A hazai mozgalmakat áttekintve az egyes évek látogatottságában egyéb északi fajoknál is észlelhető hullámzásokat tapasztaltam. A régebbi időkből 1888 és különösképpen 1895 tűnik ki az előfordulások gyakoriságával. A negyvenes évektől kezdve azonban az észlelések száma és a megfigyelt mennyiségek általában dinamikusabbnak mutatják az utóbbi évek mozgalmát. Nehéz eldöntenünk, hogy ez a jelenség valóban fennáll-e, vagy csupán a hajdani és jelenlegi megfigyelő szolgálat aktivitása közötti különbségből vonjuk le ezt a következtetést. Nehls (1959) Mecklenburgban egy tervszerűen működő megfigyelőhálózat adatgyűjtése alapján jut hasonló megállapításra s a hósármány mellett még a havasi fülespacsirta (Eremophila alpestris) és a sarkantyús sármány (Calcarius lapponicus) esetében is ugyanezt észrevételezte. Szerző e három átvonulónál az évek során elsősorban nem az észlelések számában, hanem a tapasztalt mennyiségekben látta a kirívó emelkedést. A sarkantyús sármány hazai megjelenése is elgondolkoztató. E faj 1960-ban lett kimutatva a Kárpát-medence faunájában és ettől kezdve mind a magyar Alföldön, mindpedig Jugoszláviában ismételten előkerült (Csornay in litt. Fernbach 1960, Horváth 1960, Madártani Intézet Gyűjteménye). Az utóbbi évtizedekben az európai klímaváltozással kapcsolatban több északi madár költőareálja változott. Néhány faj esetében bebizonyosodott, hogy a régebbi telelőterületeiktől jóval északabbra is jelentős mennyiségben maradnak vissza áttelelők. A téli Alföld szemmeltartásának hézagossága miatt azonban még korai lenne magyar viszonylatban véleményt nyilvánítanunk. Az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a hósármány vonulása egy meglehetősen kötetlen formák között lejátszódó és a vadludak téli nomadizálására emlékeztető, táplálékkereső mozgalom. Kontinentális méreteket meghaladó, kiterjedt telelőterületét nem borítja egyenletesen, hanem egymástól távoleső, szigetszerű foltokat száll meg és ott mindaddig elidőzik, míg csak tovább 318