A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Marjai Márton: Ördögárok a debreceni Nagyerdőn

rendszerül, de vonalszerű összefüggő sáncokat nem találunk. Nem volt szüksége palánkra, árokra a hunoknak sem. Hatalmuk határai szüntelenül változtak és terjedtek. Ha az avarok építették volna e sáncokat, az ördögárok rendszert, ezt a tényt már a köztudat, a hagyomány is megőr'zhette volna, mint ahogy századokon át megőrzött honfoglalás előtti és honfoglaláskori adatot is. Anonymus pl. feljegyzi, hogy Árpád a dorogmai átkelőhellyel szemben a Tisza mellett Hohat vezérnek és népének szálláshelyet adott.

8 Ezt az ezeréves híradást a vidék mai Ohat neve is megőrizte. Döntő leletekkel szolgált hozzá az 1957. évi egyeki ásatás Ohat mellett. Honfoglaláskori temető leleteiből vegyes magyar és avar lakosság jelenléte bizonyítható. Éppen ezen a vidéken az avarok nem felejtették volna el olyan nagy földművek eredetét, amelyeket korábban ők csináltak. A honfoglaló magyarok határgyepűi messze kívül estek az Ördögárok rendszeren, nem árkok voltak, hanem természetes akadályok, mocsarak, folyók, hegyek megerősítése és összekapcsolása. Amennyiben a magyarok előtti nomád népeknek határvédelmi rendszere volt, az a magyar gyepűhöz hasonlíthatott, mint hasonló nomád népéhez. Visszatérve a szarmata néptörzsekhez, telephelyeiken a földvárak —, erődítmények sorát találjuk. Ezek építése a római és dák birodalom közti háború során a szarmata törzsek megjelenésekor nyomban szükségessé vált. Hogy a szarmaták egyes törzsei milyen viszonyba kerültek a rómaiakkal, arra a fennmaradt régészeti leletek és a dák háborúról készült emlékirat alapján is következtethetünk. Amikor a több, mint száz éves háború után Traiánus császár 104-ben Dácia meghódítására indult, seregében felvonulnak a szarmata-jazig íjászok is, akik éppen a mai Debrecen vidékén, a Tiszántúlon éltek. A hadjáratról készült ókori „filmszalag", Traiánus diadaloszlopának körbefutó domborműve megőrizte viseletüket is. A pannon és most a dák háború igen véres küzdelmekkel, a bennszülött nép kiirtásával járt. Ez a küzdelem a szarmata törzseknek, a jazigoknak sem csupán zsákmányolási lehetőséget jelentett, hanem élet-halál harcot. Két út volt előttük: elveszni, megsemmisülni a dák birodalomban, vagy fennmaradni, mint a rómaiak szövetségesei. Ha ugyanis korábban fenyegetve is érezték magukat és a dákok fegyvertársai voltak a rómaiak ellen, Pannónia berendezése és a Duna vonal megerősítése után azt tapasztalhatták, hogy a római terjeszkedés megállott. Viszont a dák háború a nyakukon volt s ez így tartott Dácia meghódításáig, mintegy száz esztendeig. Tudjuk, hogy a római politika korántsem támaszkodott csupán fegyveres erejére, mindig szívesen és sikerrel alkalmazta különböző törzsek és népek egymásra uszítását. A rómaiaknak meghódításra kiszemelt szomszédaik közül mindig volt legalább annyi szövetségesük, mint amennyi ellenségük. Így volt ez már a délitáliai szövetségesek háborúja idején, a pun háborúk, a görög háborúk és a dák hárú idején is. Tehát a szarmata törzsek, akik már letelepüléskor a dák terjeszkedés útjába esetek, szövetségeseivé lettek a rómaiaknak, akik ezt a területet sohasem hódították meg, de védelemről gondoskodni kellett. A támogatás módjáról közvetve alkothatunk fogalmat a korábbi dák fegyverszüneti fetételekből, amelyek közt az is szerepel, hogy Domitianus császár az adó mellett köteles mesterembereket és szakembereket küldeni Dáciába az iparosok és a katonák kiképzésére, tehát a dák várak és határvédelem építésére is. Ilyen feltétel csak megelőző példa nyomán juthatott a dákok eszébe, ha már a rómaiak adtak valakinek hadimérnököket. Ezek csak az alföldi szövetséges szarmata törzsek lehettek. Tehát nemcsak Dáciába mentek római tanosztagok, hanem már korábban a Nagyalföld néptörzseihez 90