A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Dankó Imre: A hajdúkutatás jelenlegi állása és feladatai - Dankó Imre: Szosztojaune i predctojasue zadacsi iszszlegovanija gajducsesztva

természetesen nem volt egyszerű elfeledkezés, hanem társadalmi-politikai állásfoglalás is, s hogy elhallgatták, azon végeredményében nincs is mit csodálkoznunk. A modern hajdúkutatásnak számolnia kell azzal,hogy a magyar hajdúsághoz hasonló társadalmi formáció minden olyan népnél megtalálható, melyet a török terjeszkedése sújtott és a bomló feudalizmus keretei között élt. Ilyen megvilágításban a magyar hajdúság is része annak a hatalmas délkeleteurópai népi mozgalomnak, amelybe görög armatolok, kleftiszek; a bolgár hajdútok; az albán hajdúk; a szerb-horvát-macedon uszkokok, morlákok, haramiákok, a román haiduc; a lengyel hajdemákok és az ukrán kozákok tartoznak. Érvelésünket különösen meggyőzővé teszi az a szoros elnevezésbeli kapcsolat, ami ezeket a különféle népek azonos indítékú társadalmi alakulatait jelöli. Nagy kára eddigi kutatásainknak, hogy a magyarországi hajdúsággal leginkább rokonítható kozákság történetével, életmódjával sem vetettük össze a hajdúság viszonyait, holott az ez összehasonlítás igen sok vonatkozásban előrébb vihette volna az ügyet. Érdekes itt kitérni arra a jellemző mozzanatra, hogy a régebbi magyar történészek és nyelvészek óriási energiát fektettek abba, hogy a nagy, ethnikumában nem magyar területeken is elterjedt hajdú elnevezés magyar eredetét bizonyítsák. Pedig a történelmi-társadalmi és néprajzi, sőt bizonyos nyelvi tények összetevéséből is nyilvánvaló, hogy egy délkelet-európai — közelebbről talán soha meg nem határozható — úgynevezett kultúrszóval van dolgunk, ami talán az említett területeken általánosan ismert hajdel „előre"!, „rajta"! „nosza"! jelentésű állatterelő szóból származhat, bár ezt a felvetést eddigi nyelvtörténeti ismereteink nem támasztják alá.

2 A régebbi hajdú történetkutatásunk másik társadalmi-politikai indítékú hiányossága az, hogy a kutatás területét még magyar vonatkozásban is leszűkítette és hajdúk, hajdúság alatt csak a hat „öreg hajdúváros" lakosságát, történetét értette és kutatta, holott az előzőek alapján az is törvényszerű, hogy hazánkban másutt is voltak hajdúk vagy a hajdúkkal azonos elemek, hiszen török veszély és feudális anarchia nemcsak a Tiszántúlon, a Partiumban volt. A másutt élt magyarországi hajdúság történelmi kutatását elhanyagolták s ma már nemcsak közvéleményünk, de történettudományunk is alig tud valamit a Körösköz-bihari, a Sajó-Hernád melléki, a szabolcsi és a dunántúli hajdúságról. Ezeket a hajdúcsoportokat a XVIII. század folyamán, az eredeti tőkefelhalmozás és vele párhuzamos német gyarmatosítás korában lefegyverezték, kiváltságaiktól megfosztották és jobbágysorba taszították. Nyilvánvaló, hogy életükről, küzdelmeikről hallgatott az utókor. A hajdú történetkutatásokkal kapcsolatosan érdemes még kitérni arra is, hogy az „öreg hajdúvárosok" történelmét igyekeztek teljes egészében „haladó' színben feltüntetni. Főérv emellett a hajdúvárosok következetes kiállása volt a nemzeti függetlenség, a vallásszabadság ügye mellett. Azonban ehhez a vélekedéshez is kétség fér. Elismerve és kellően értékelve a hajdúvárosok nagyszerű, tényleges szolgálatait a nemzeti függetlenség és a vallásszabadság védelme érdekében, fel kell vetnünk azt a kérdést, hogy a hajdúvárosok társadalma, társadalmi tendenciája meddig volt ténylegesen haladó.Elvileg a kiváltságolás pillanatáig, addig, amíg az uralkodó, a kizsákmányoló osztályok részeivé nem váltak maguk is; a valóságban azonban későbbi ideig megtartották haladó jellegüket. Nem vitatható el annak óriási nagy szociális, társadalmi jelentősége, hogy a hajdúkiváltságolások révén ezer és ezer földönfutó szegény ember vált a társadalom alkotó tagjává és, hogy ez a konstruktivizmus évtizedekig megszabta a hajdúvárosok társadalmi, politikai szerepét. Mindaddig haladó tendenciákat is mutat ez a társadalom, amíg kevésbé a természetes szaporulat, inkább a beköltözések, valamint 48