A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

Sajnos, a Kör a könyv kiadását nem valósította meg sem a jubileumra, sem később, holott szerkesztő bizottságot is hívtak létre, mely Csobán Endréből, Juhász Gézából és Kardos Albertből állott. A kiadás költségeire kért 1000 pengő támogatást a városi törvényhatóság — Kardos Albert idézett munkája szerint csak 1942 májusában szavazta meg. A Kör azonban másfél év múlva, 1943. nov. 4-én kötött írásbeli megállapodást Lehotai Pál helybeli nyomdásziparossal. E szerint a vállalkozó 17 ívnyi terjedelemben ezer példányban, 2600 pengő összes költség ellenében 1943. dec. 15-ére leszállítja a kész könyvet. A szedési munka elkészült, de papírbeszerzési nehézségek miatt nyomás alá nem került. 1946 elején a jelzett nyomda felszerelését a Világosság Szövetkezet vette igénybe az Oláh-könyv hasábokban fekvő szedésével együtt. Csobán Endre, mint a Kör alelnöke, 1946. ápr. 9-én Lehotai Pálnéhoz intézett levelében azt igazolja, hogy átvette a Szépség és Igazság-hoz szükséges (a vállalkozó által időközben mégiscsak megszerzett) regénynyomó papírt. A levél utal arra is, hogy a Munkaszövetkezet a Kör kérésére hajlandó a nyomdai munkálatokat befejezni. Erre azonban nem került sor. A könyv további sorsát, sőt a kézirat és a hasáblevonat hollétét is teljes homály fedi. A szerkesztők közül Kardos Albert 1944-ben deportálás közben pusztult el, Csobán Endre pedig 1959-ben halt meg. Az agónia napjai Lezajlottak a jubileumi ünnepségek. Utórezgéseiként még egy-két elkésett hírlapi beszámoló, néhány üdvözlő levél és távirat mások által felolvasott szövege emlékezteti az egyre súlyosbodó állapotú költőt az immár megállíthatatlanul közeledő pusztulásra. A vizenyő nemcsak végtagjait lepi el és puffasztja fel a testét, hanem vészes gyorsasággal ostromolja a legközpontibb szervet, a szívet is. Április 14-ről datálva, van még egy hiteles beszámoló a költő állapotáról. Ekkor tartotta ugyanis felolvasó estjét Debrecenben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság írógárdája. Az egyik szereplő, (s 1963-ban elhunyt) Székelyudvarhelyen élő Tompa László költő Gulyás Pál társaságában meglátogatta Oláh Gábort, majd utána Sőregi János múzeumigazgatónak beszámoltak róla, hogy már alig lehetett vele szót váltani. Nem törődik már senkivel, még magával sem. Gulyás Pál úgy érezte — igen helyesen —, hogy egy-két hónapnál tovább nem szenvedhet. Május 10-én, vasárnap az alábbi megrendítő sorokat diktálja állapotáról a naplójába: „Most már közel a halál. Gyakran fulladás fog el. A testem tele vízzel, minden nappal növekszik. A derekam, hasam szörnyen feszül, duzzad és dagad. Lábaim ormótlan oszlopok, alsó lábszáraimon kihasadozott a bőr. Hosszú vonalszerű sebek támadtak rajta, de még eddig begyógyultak. Most a kezem feje duzzadt meg, pöffedt, mint eső után a gomba. Az orvosok attól félnek, a kezem fején ki fog hasadozni a bőr és nem gyógyul be már soha. Már a két karom is tele vízzel. A lélegzés siralmas. Sem ülni, sem állni, sem járni, sem feküdni hoszszabb ideig nem tudok. Ma délelőtt a kisebbik orvosom, Zsadon Béla valamiinjekcióra tett megjegyzésemre egy mindent kifejező, lemondó gesztussal felelt, mintha azt mondta volna: Úgy sem ér már itt semmi semmit. — Én is azt hiszem. Panaszkodnom sincs kinek, be kell várnom a végső leheletet. Az orvosok nem mernek rajtam segíteni. Pedig milyen jó volna. Édesanyám jut eszembe, mikor halálos ágyán fuldokolt. Rettentő volt nézni. Végre egészen szederjessé kékült az arca s egyszer kapkodó lélegzete csak megállt. Akkor az arca elsimult, szép szelíd kifejezést vett föl. Meghalt. Ez vár énrám is. De míg még odáig jutok, sokszor kell 292