A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

megtagadnom a mindenható bölcsességét és jóságát, vagy az ember pöffeszkedő gőgjét. Azután örökre csönd."

36 Nem lehet meghatottság nélkül olvasni a napló utolsó bejegyzését, melyben arról számol be színes és könnyes költőiséggel, hogy május 15-e táján utoljára kikocsizott a Nagyerdőre. A versekben és elbeszélésekben annyiszor megrajzolt vas természetű bérkocsis fia utolsó búcsúját öccsének, Mihálynak (valószínűleg apjuktól örökölt) egylovas fiákerén tette meg. így és ekkor búcsúzik az általa anynyira szeretett és oly sokszor megénekelt,menedéket nyújtó Nagyerdőtőlés a számára annyi kudarcot, szenvedést juttató, de mégis annyira szeretett élettől. „Kimondhatatlan jól esett a szabad erdei levegő 120 napi börtön után... Lépésben haladt a kis kocsi velem. Emberbogarak sütkéreztek, csillámoltak a langyos levegőben... Gyönyörű ezüstös ködfény lebegett a határon, a mindenség egy nagyszerű ígéret volt... Be sokszor nem találtam balzsamírt sebeimre, csak itt a lombos, zöld boltozat alatt, a fülemülék gyönyörű primadonna éneke árjában... Igazán, a Nagyerdő volt nekem egyetlen hatalmas templomom... Ha búcsúznom kell városomtól, tulajdonképpen itt tapinthatok szívére. Debrecen város szíve a Nagyerdő... Lépést ballagott velem a kocsi. Olyan fényes volt a körút, mint Párizs Saint Germain-bulvárja 1892 táján. A szerencsétlen Wilde jutott eszembe, aki így kocsizott végig búcsúlátogatáson Párizs nagy útjain. Azután meghalt... Úsztunk tovább az ezüstfényes levegőben. Az egész életem átalgördült az emlékezetemen. Szépek az ilyen órák, századokkal fölérnek. Úsztak az akácfák, úsztak a sudár nyárfák, úsztak a hórihorgas fenyők az emlékezet finom ködében... Már a kocsink nem is mozgott, — állott mint egy szobormű. Hanem körülöttünk és mellettünk hömpölygött, rohant, zuhant a föld színes szintje és a messzi éggel ölelkező határ. Andalító zsongással hullottak a csöndbe a leszakadt madárhangok, mintha koronként üde kis ibolyák hullottak volna a fű bizonytalan színű bársonyára. Elcsigázott bérkocsis lovunk táltossá tündériesült, fakó kocsink diadalmi hintóvá ékesült, mi ketten olyanok voltunk, mint a megszállottak, vagy a görög istenek. Még ez egyszer boldog voltam, mint talán többé soha életemben. — Mikor levánszorogtam a kocsiról, alig bírtam megtenni azt az 50 lépést, amely a szobámig vezetett. Annyira holtra voltam fáradva."

37 A naplónak ezzel vége is szakadt, az előbb idézett sorok voltak az utolsó bejegyzések. Elkövetkeztek a végső napok, az agónia napjai. A költő a hosszan tartó, embertelen szenvedések alatt testben-lélekben megtörve — amikor még öntudatánál volt — már csak egyet óhajtott: a halál minél hamarabb váltsa meg fájdalmaitól. Addig azonban még mindig egy hétnél több idő telik el. Utolsó előtti napjáról a felolvasó és naplót vezető Lévay András gimnazista nyilatkozatából ismerünk meg részleteket: „Legutoljárahétfőn,a halála előtti nap délutánján voltam nála. Ekkor már néha önkívületben lehetett, mert belépésemkor azzal a kérdéssel fogadott, hogy hol vagyunk. Megnyugtattam, hogy a régi szobájában. — Akkor az orvostól kezdve mindenki hazudott — válaszolt a haldokló költő, — mert nekem azt mondták, hogy másik teremben vagyok... Félháromkor érkeztem hozzá s félhétig nem is engedett el magától. Tóth Árpád műfordításaiból olvastatott fel. Ekkor már ismét feltűnően jól, tisztán gondolkozott s amikor befejeztem az olvasást, megkért, hogyha elutazom a nyáron, kerítsek helyembe valakit. Fájdalmak gyötörhették, mert gyakran feljajgatott. Ez azonban máskor is előfordult s így nem gondoltam tragikusabb dologra.. ,"

38 Másnap, 1942. június 23-án kedden reggel öt órakor a belgyógyászati klinika orvosai konstatálják a halál beálltát. 293