A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

rovó, gúnyos, sőt elitélő szavakat használ Debrecen jellemzésére, s több regényében sivár képet fest róla. Csobán ennek ellenére kijelenti, hogy a költő „alelke mélyén szerette és szereti ezt a várost." Ezt az állítást azzal támasztja alá, hogy felsorolja: az író legjobb regényei Debrecenről szólnak, hogy a legjobban megformált figurái itt élő emberek, s hogy a Kollégium négyszáz éves jubüeumára olyan drámát írt, melynek minden sora az ősi város és az Alma Mater dicséretét zengi. (Mellesleg szólva: az író arról panaszkodik naplójában, hogy nem szereti az ilyen „megrendelt és megszabott poémákat" s csak Csikesz Sándor baráti felszólítására fejezte be.) Aztán felteszi az előbbi kérdés fordítottját: szereti-e Debrecen Oláh Gábort? „Kedvező és kedvezőtlen tények állanak egymással szemben," — kénytelen elismerni, és a kedvező oldalra alig tud valami érdemlegeset felsorolni. Pl. a Csokonai Kör segítette a pályája elején álló írót erkölcsileg és anyagilag, s hogy már 1906-ban a hivatalos várostól kapott támogatást egyik műve, (valószínűleg A debreceni nyelvjárás с dolgozata.) kiadására, továbbá, hogy a harmincas években egyszer neki ítélték a város „koronázási ösztöndíját", kb. 700 pengőt. Ez bizony édeskevés. Ezzel a szerény és sovány „követel" oldallal szemben igen sok van a „tartozik" oldalon. Pl. a helybeliek nem vásárolják a költő műveit, hogy a költőnek kicsinyes személyi okok miatt kellett távoznia a Kollégiumból s utána évekig rendesebb állás nélkül tengett, amíg a főreáliskolában — Kardos Albert érdeme folytán — el nem helyezkedett. Csobán azzal fejezte be beszédét, hogy a város közönségének még sok a leróni valója a beteg költővel szemben. Végül bejelentette, hogy a Csokonai Kör „a lehető legrövidebb idő alatt kiad egyelőre egy kötetet az iró tanulmányaiból." Móricz Zsigmond ünnepi beszédét, mely nyomtatásban az Oláh Gábor útja címet kapta, minden sorában áthatja az együtt induló, hűséges barát aggodalma és szeretete. Oláh Gábor problémáját igen jellemzően, a társadalmi gyökereknél keresi. Irigylésre méltó és boldog embernek tartja barátját, „hogy hatvan évet tudott eltölteni szülőföldjén. Irodalmunkban alig van még valaki, aki ezt megtette volna... Oláh Gábornak azonban még az is megadatott, hogy a Kar utcától a Kar utcáig terjed lépteinek a kilengési köre, így még magában Debrecenben is szakadatlanul ugyanazt a legszűkebb, tehát legbensőségesebb és legizgalmasabb életkört járja, amelyben az első benyomástól máig szintetikusan együtt van, ami az embert emberré formálja. „(A gondolatmenet érvényét nem csökkentheti az a tény, hogy Oláh Gábor nem a Kar utcai házban hanem a Péterfia utca 879 szám alatt született.) „Móricz a továbbiakban arról beszél, hogy ő Oláh Gábort mint nemzedéke kiváló és jellegzetes egyéniségét nézi, akinek a kevesek közül sikerült a legmélyebb néprétegből feltörnie. Súlyos szavakkal bélyegzi meg kora társadalmi rendszerét, cseppet sem törődve, hogy milyen közönség előtt s milyen veszélyes időkben hangzanak el kijelentései: „Magyarország Európában legtovább őrizte meg azt a feudális és egyben keleti kasztrendszerű rétegeződését, a társadalmi osztályoknak egymás fölé történt szilárd, s törvények által biztosított beépítettségét, mely nyugaton már egy évszázad óta erős bomlásban alig ismerhető fel, s mely ma már nálunk is korhad, bomlik s egyre kevesebb szilárdságú halmazállapotot mutat. Ez a társadalmi szerkezet a mélyebb rétegekből feltörő ifjú tehetségek számára annyi áttörhetetlen közeget alkotott, ahány réteg feküdt a szülők életszintje fölött. De már az intellektuális rétegekbe csak egészen kivételes szűrőkön át juthatott fel a friss lélekbuborék, az a szűrő főleg az iskola volt s éppen az a debreceni Kollégiumnak a nemzet történelmében mindeddig kellően el nem bírált roppant szerepe, hogy 400 éven keresztül foglalkozott azzal, hogy a mély és a legmé290