A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

A hatvanadik születésnap A költő állapota egyre aggasztóbb. 1940. december 17-én ismét az idegklinikára szállították súlyos agyvérzéssel. (Az eseményről a Tiszántúli Független Újság dec. 19-i száma emlékezik meg.) A klinikáról azonban a közvetlen veszély elmúltával, két hét múlva hazaengedik. Bár az iskolai kötöttségétől megszabadult, s most már több ideje lenne írói tervei megvalósításához, elhatalmasodó betegsége alkotói energiáit is teljesen felemészti. Ilyen helyzetben érkezik el 1941. január 17-e, a költő 60. születésnapja. Naplójában külön fejezetet szentel ennek a nevezetes dátumnak. „Különben, ha valaki kíváncsi volna rá, hogyan értem meg a hatvanadik életévemet, leírom."

24 S részletesen elsorolja, hogy harminc év óta kéthegyű szívbillentyű elégtelenségben szenved s emiatt kellett abbahagynia a tornázást, vívást, táncot, s ezért nem ivott bort soha. Ennek a betegségnek tulajdonítja azt is, hogy nem házasodott meg. 1927 óta ehhez a régi nyavalyájához újabb betegség társul, a cukorbaj, majd az utóbbiból újabb betegségek származnak: retinitis diabetica (szembaj), nagyfokú érelmeszesedés és magas vérnyomás. A szembaj megvakulással fenyegeti. Bal fülével már alig hall. Iszonyú fájdalmak gyötrik, végtagjai nyilalóznak, lábafeje duzzad és zsibbad. Nehezére esik a járás-kelés. Leírja, hogy egyik nap a Kossuth utca sarkán végigzuhant, mert cipője beleakadt a járdaszegélybe. Azzal fejezi be ezt a lehangoló születésnapi beszámolót, hogy az ember élete csak ötven évig ér valamit, a többi már nyomorúság. Már-már úgy látszik a költő 60. születésnapjáról nemcsak Budapest, az irodalmi élet központja feledkezik meg, hanem a szeretett-szidott szülőváros is. Ezt a közönyös hallgatást töri meg váratlanul a Tiszántúli Független Újság jan. 19-i számában megjelent lelkes hangú megemlékezés. Az Oláh Gábor hatvan éves című írás névtelenül jelent meg, azonban mint a későbbiekből kiderül: (s a lap margóján valószínűleg a költőtől származó kézírás szerint) a szerző: Molnár Pál, aki akkor a helybeli református gimnázium tanára volt s fő műve: „Debrecen a magyar irodalom történetében" abban az időtájban jelent meg. Az ünneplő cikk hibáztatja a „poétatermő és poétagyilkos" szülővárost, hogy megfeledkezik erről a kiemelkedő évfordulóról. Áttekinti a költő életpályáját s kiemeli, hogy nem csatlakozott le egyik irodalmi irányzathoz sem. „Elete a magas költői eszmények s a sivár valóság között őrlődik fel," — írja le Molnár az Oláhval kapcsolatban már számtalan változatban elhangzott megállapítást, s így folytatja: „Debrecen nem látta, nem értette meg eddig nagyságát, a hálátlan, gyorsan felejtő kultúrüzem, Budapest mellőzte, elfelejtette" — felelevenítve a kulturális életben tényleg meglevő Budapest—vidék ellentétet, amely azonban Oláh elszigetelődésére és elidegenedésére nem ad kielégítő magyarázatot. Végül a cikkíró felhívja a város közönségét: ne engedje számkivetésbe íróit, s figyelmezteti az illetékeseket, hogy a költő íróasztala tele van kiadásra váró remekművekkel. Erre a váratlanul jövő méltatásra a nagybeteg, apatikus lelki állapotú költő érthető örömmel reagált, amint naplójában is megemlékszik róla. Ezen kívül őszinte meghatottságú levelet küld a cikk írójának, akit „alkalmasnak talál arra, hogy az ő életrajzát is megírja." Ez derül ki Molnár Pál válaszából, aki udvariasan, sok irányú elfoglaltságára való hivatkozással kitér a neki szánt szerep elől. A Molnár Pál cikke a költőre gyakorolt kedvező hatás mellett arra is jó volt, hogy a lassú és feledékeny kulturális szervek vezetőit felrázta, mozgásba hozta. A költő is mintha megpróbálna még egyszer kitörni a halála előtt: — tapogatózó 285