A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

kísérleteket tesz művei megjelentetése érdekében. Az Athenaeum kiadóvállalatnak elküldi a „Timár Ákos házassága" és „A három jó barát" című regényei kéziratát. Ugyanide verseket is küldhetett, mert Kállay Miklós irodalmi igazgató leveléből kiderül, hogy a vállalat Híd című képeslapjában közölni fognak a költő versei közül.

25 A szóbanforgó regények azonban a mai napig sem láttak myomdafestéket. A költő más folyóiratok (Budapesti Szemle, Protestáns Szemle, Kelet Népe)

26 részére is küld kéziratokat. Utolsó próbálkozásai ezek egy kialvóban levő léleknek. A születésnappal kapcsolatban érdemes megemlíteni a költőnek azt a válaszát, amelyet Kardos Albertnek az őt üdvözlő levelére írt. „Ha valaki harminc évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy majd harminc év múlva gratulálok 60. életéved betöltéséhez — arcul csaptam volna. Egész komolyan: harminc, legfeljebb negyven évet szántam magamnak. Lírikusnak negyvenkettőnél nem igen jár több ..." állapítja meg, tudat alatt valószínűleg Adyra gondolva, aki ilyen idős korában halt meg. Az is kitetszik e levélbeli vallomásból, hogyan látta ekkor a saját helyzetét, írói jövőjét!" Mindenről elmondtam gondolataimat — istenről, emberről, vaDásról, társadalomról, művészetről, államról, jogról, erkölcsről, bűnről, békéről és háborúról, életről és halálról, egyénről és tömegről, tudományról és fantáziáról, férfiról és nőről, családról és szerelemről,... Irodalmi munkásságom mezője széles és nagyon tarka ábrázatú. Csak Babits állhatja velem a versenyt kortársaim közül. Hiszem, hogy munkáimból össze lehet válogatni egy kötet jó lírai verset (100— 120-at), egy kötet epikai költeményt, egy maradandó regényt (Deák György, A táltos fiú), egy maradandó drámát (Magyar Tragédia), egy kötet időtálló tanulmányt, egy kötet szépprózát, egy kötet korfestő naplót. Tehát nem éltem hiába," — zárja le az 1941. február 3-án kelt levelét.

27 Ez év tavaszán jelenik meg, szintén saját kiadásában, s a Franklin Társulat bizományaként a Hangok lázadása című, elbeszélő költeményeket tartalmazó kötete. Ez volt az életében napvilágot látott utolsó könyve. A terjedelmes kötet (279 oldal) a Bevezető előtt a költő nem sokkal előbb készült fényképét közli. A Bevezetőben Oláh Gábor szubjektív vallomást tesz arról, miért szereti az elbeszélő költeményeket, holott az Ady nemzedékének alig volt epikai költészete. Szerinte nem a novella ölte meg a verses elbeszélést, hanem a költők maguk mondtak le róla, mert műhelymunkát, szerkesztő készséget, jellemzést és kikerekített mesét kíván meg az alkotótól. Büszke rá, hogy a huszadik században ő tartotta fenn tudatosan ezt a műfajt, sőt tovább vitte Aranyék után új témákkal, új képekkel, de a régi formában. Itt is kifejti, hogy nem szereti a specialista művészeket, akik csak egy műfajban tudnak alkotni és egy hangszeren tudnak játszani. Az ő eszményei a sokoldalú, nagy reneszánsz olaszok: Michelangelo és Leonardo da Vinci, akik mindent festettek s emellett szobrászok, építészek, sőt költők is voltak egy személyben. Igazi költőnek is azt tartja, aki mindhárom fő költői műfajt műveli. Végül felsorolja cím szerint is 23 elbeszélő költeményét. A Hangok lázadása ezek közül ötöt tartalmaz (A hangok lázadása, összeesküvők, A kétéltű ember, Orbán lelke, A kékszemű fiú.) Sajnos, az Oláh erényeit: a zengő nyelvet, a tündéri képzeletet megcsillogtató kötet az akkori magyar sajtóban semmilyen kritikai méltatásban nem részesült, 286