A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

Ilyen idegállapotban tanítja végig az utolsó iskolai esztendejét, az 1939—40es tanévet. A vizsgák befejezése után ő is szabadságra megy, mint a diákok, de ő a betegszabadságáról már nem tér vissza többé. Az iskolától, a tanári pályától, melyhez verses önéletrajza szerint „nem sok kedve volt, csak rásodorta a vak véletlen", egy kiábrándultságában is megdöbbentő, leverő hangú költeménnyel búcsúzik: „Ott hagytam a vak iskolát, Mely nézni néz, de mit se lát, önköldökét, mint keleti Dervis, búsan nézegeti. Ha néha tán kedvem kigyúlt, Paragrafus özönbe fúlt. Fejem kongatta vas szabály. Mint őrmester: rám kiabál. Egyéniség: virágodat: Hervasztja itt egy gondolat, Egyszintre kell itt nyirni mind, Kit a tudás pora behint. Szegény fiúk, mig künn havaz Virágjával ezer tavasz: Bús taposó malmon kering A gárda, vas törvény szerint. Ifjúságom tán itt maradt, S ezerkezű sok akarat Tébolyg a folyosók kopott Kövén s zörget sok ablakot. Nem bánom én a multakat, Nem bánom, hogy szivem szakadt, Csak az fáj, hogy ifjan, vakon Csapták itt rám vakablakom. Nem ömlött ide soha fény, Szabadság, nem voltál enyém, Rabul éltem félszázadot, S mikor kijöttem kapudon: Nem élő jött ki — egy halott." (Ott hagytam az iskolát) Válogatott költemények. 319. 1.) 284