A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

jom... Soha nem volt személyes bajom a tanítványaimmal, szerettem őket, játszottam velük... Most egy M. T. nevű fiút küldött balsorsom elébem, hogy vérig bosszantson és csúfot űzzön belőlem. Csaknem minden órámat megakasztotta, anélkül is agyoncsigázott idegzetemet pattanásig feszítette. Ez időben alig aludtam éjjelente egy-két órát, zúgó fővel kellett iskolába mennem. Szobám egészségtelen, rothadó padlata miazmás gőzöket szivárogtatott éji levegőmbe, a zárt ablakú szobában majd megfulladtam."

21 A komiszkodó diák addig folytatta üzelmeit, hogy a soha testi fenyítéket nem alkalmazó tanár — pofon üti. A fiúnak az apja katonatiszt. S ez az egyetlen pofon a gyenge idegzetű emberben olyan lavinát indít el, amely majdnem az őrületbe kergeti. Naplójában szinte orvosian reális diagnózisát írja le ennek a pszichopátiás folyamatnak. Beteges logikával úgy gondolkozik, hogy a fiú katonatiszt-apja a pofonért elégtételt vesz rajta. O, betegsége miatt, nem állhat ki párbajra, tehát valószínű, hogy feljelentik. Törvényszék elé vihetik az ügyet, s ha csak néhány napos börtönbüntetésre ítélik is: állami tanári állását elveszti s ezzel együtt a nyugdíjra való jogosultságát is. Hatvan éves korára, mivel új pályát nem kezdhet, éhen fordulhat fel. De még ennél is tovább, szinte ad absurdum viszi ezt a képtelenül logikus, agyrém szülte okoskodást: „Még egy harmadik lehetőség is van. A mai őrült világban minden lehet. Ezt a tiszti-fiú-verést besorozhatják statárium törvény alá, akkor engemet ki is végezhetnek. Mintha ez sötétlene tanártársaim arcán.. . Eh, beleőrülhet ebbe az ember. Éjszakáim irtózatosak. A felakasztás és agyonlövetés (Kiemelések tőlem. Т.Е.) minden mozzanatát szörnyű hűséggel élem át minden éjjel. .. Ilyen agyongyötört idegzettel kelek föl és megyek tanítani. Csodálom, hogy ennyit kibír ronccsá betegült szervezetem.. . "

22 Állapota olyan aggasztóra fordul, hogy 1940 januárjában, mintegy három hétig a helybeli idegklinikán ápolják. Igazgatója, tanártársai hasztalan próbálják megnyugtatni, hogy semmi veszély nem fenyegeti, a fiú szülei nem tettek feljelentést ellene, — nem nyugszik meg. Maga is bevallja, hogy nem hisz senkinek, mert „körülötte.. .úgy tagadnak, úgy hazudnak, hogy hihetetlen". Majd elemzi és kutatja idegbetegségének okozóit: a magánosságból származott emberkerülése s ebből a pszichopátiája. „Nincs jóformán senkim, akivel magamhoz való gondolatot cseréljek. Bánattal élek, magamat eszem. Sem nők, sem férfiak." Rádöbben, hogy lelki állapota élete végén éppen olyan, mint az apjáé: az is örökké gyanakodott, nem hitt senkinek, s vergődésében magával együtt marcangolta családját. Apjától örökölt lelki betegségének tulajdonítja a saját kiállhatatlan ságát és ellentmondásos karakterét. De ez a súlyos természet buzogtatta érzéseit és hangulatait, ez hevíti képzelete fénytüzeit is. Ami az emberben titokzatos nyomorúság, az a művészben szárnyaló erővé válik. Saját jellemét elemezve arra a következtetésre jut, hogy anyjától csak a kitartó tűrést, a hallgatag nemességet és a tépelődő zártságot örökölte, a többi (s rossz) tulajdonságát az apjától." Nem vagyunk felelősek magunkért!" — zárja le önmarcangaló vívódását ezzel az atavisztikus gondolattal. Testi-lelki leromlásának s a nemsokára elkerülhetetlenül bekövetkező pusztulásának teljes tudatában van. Gondoskodik értékeiről még idejében. Ezt bizonyítja az az 1940. május elsején kelt elismervény, amelyen barátja, Baja Mihály igazolja, hogy átvett tőle megőrzésre 3850 pengőt és 25 db tízkoronás aranyat, továbbá végrendeletének eredeti példányát. Erre az elismervényre, melyet mindketten aláírtak, utólagosan feljegyezték, hogy június 9-én és július 7-én még 500—500 pengőt tett az író hozzá.

23 283