A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke a Hajdú-Bihar mondahagyományában

mait nem tudtam felfedezni, de fekvésénél fogva erre nagyon is alkalmas volt. A Kalló nyitott (ovális) alakban folyta körül ezt a nyílást, mely 55 m hosszú összekötő árokkal zárták be. Az árok nyoma ma is látható. így vált aztán alkalmassá a védelmet adó helynek. Ezt a helyet úgy is hívja a nép ma is, hogy „Alomzug." Valószínűleg az itteni nyugodt alvásukra céloznak ezzel." Déri Múzeum Adattárának Néprajzi Gyűjteménye (továbbiakban DMANGY. rövidítéssel) 383. sz. 9. 1. Vö. még: H. Fekete P.: A hajdúk és a Hajdúkerület története. Hajdúböszörmény, 1939. 14. Györffy I.: Magyar nép magyar föld. Budapest, 1942. 186. Porcsalmy Gyula: Boda Katalin. (Regény a hajdúnép múltjából.) Hajdúnánás, 1925. 115. és 183. 13 Osváth P. munkájában olvashatjuk: „A török-tatár rablók ellen, Bihar és Szabolcsban a hajdúk csaknem minden község végén földvárakat építettek, némely helyen pedig a síkság népe templomait akként használta védekezési helyül, hogy templomait lőrésekkel ellátott téglafallal kerítette körül. Lőrések voltak a tornyokban is, melyekben a harangozok, a falvak körül pedig lovas őrök figyelték a rablókat, kiket ha észrevettek a harang vészjelre, a nép apraja-nagyja a templomba menekült s onnan védekezett. így menekült 1659-ben Derecske lakossága a templomába, hol a rablók a templomot rájuk gyújtották s akik meg nem égtek, azokat leöldösték. E községből csak azok maradtak életben, kik egy közel feküdt nádasba rejtőztek, kik e nádast Isten akla néven hagyták az utódokra. A lőréses templom kerítések közül a múlt század közepéig sok volt még látható. (Bihar Sárréti járás leírásából.)" Közbiztonságunk múltja és pandúr korom emlékei. (A régi magyar élet feltüntetésével). Budapest, 1905. 8. Hajdúnánáson a templom körül volt véve bástyákkal: „A négy sarkon kerek, török hasú bástyatorony, miknek „Kásamáta" a népies nevük." Móricz P.: Szabad hajdúk. Hely és év n. 1. Vö. továbbá: Birbauer V.: Alföldi műemlékek. Tükör, VII. évf. (1939.) 122—126. A hajdúszoboszlói templomvár képe a 126. Illyés E.: A magyar református földművelő ifjúság lelkigondozásának története. Theologiai tanulmányok (szerk.: Csikesz S.) 46. sz. Debrecen, 1936. 56. Takács E.: Hajdú-Hadházi egyház. Vasárnapi Újság, V. évf. (1858.) 28. sz. 328—329. US.: Hajdú-Nánás temploma. Vasárnapi Újság, VII. évf. (I860.) 7. sz. 78. 14 Móricz P.: (Szabad hajdúk, 3. 1.) írásából idézzük: Hajdúnánáson „Harangodnál az ellenségre leselkedtek a férfiak. Honnét harangszóval jelezték a támadást, mely mint zengő jel, úgy szállott azután őrtoronyról-őrtoronyra." Rozvány Gy.: Nagy-Szalonta mezőváros történelme (monographiája) tekintettel a derecskéi uradalomhoz tartozó egykori hajdú-községek viszonyaira. Gyula, 1870. 72. az őrfáról való kémlelést említi. Vö. ehhez: Szendrey Zs.: Nagyszalontai gyűjtés. Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV. k. Budapest, 1924. 231, 246—247, 350, 356—357. a mondahagyományból. Ld. még: Debreceni Képes Kalendárium (továbbiakban D. К. K. rövidítéssel) VI. (1906.) 89. adatát. Az állandó készenlétre emlékeztet a következő hajdúböszörményi szólás: „Ordít, mint a várvirrasztó." Marjai Márton tanár szíves szóbeli közlése. 15 A hajdúvárosok társadalmába szervesen beleépülő tisztségek, mint a hadnagy, utcakapitány, tizedes stb. nevek világosan mutatják a katonai jelleget is. Ld. ehhez: Dankó I.: Csendkatona. Magyar Nyelvőr, LXXXII. k. (1958.) 492. Móricz P.: A rejtelmes Alföld. Elbeszélések, rajzok. Tahitótfalu, 1926. különösen a 21— 25. Szendrey A.: A közigazgatás népi szervei. Népünk és Nyelvünk, I. (1929.) 23—38, 92—104. idevonatkozóan: 24—32. Erdélyből hoz példát Szabó T. A.: A helynévgyűjtés jelentősége és módszere. Magyar Nyelv, XXX. k. (1934.) 162. 16 Frank J. írja a Nádudvar-környéki elpusztult falvakról: ,,. . .pásztormeséket hall róluk az ember, vagy tengeri fosztás idején beszélgetnek tündérmeséket váraikról, kincseikről." Nádudvari krónikák. Kába, év n. 11. Molnár J. a török harcok alatt megsemmisült Tedej községről szólva említi, hogy az ember „. . .csak annyit tud meg a ma élő nemzedékek hagyományaiból, hogy a tedeji dombon gyűltek össze a budi boszorkányok Szentgyörgynap éjtszakáján s ott lakomáztak, sok csikóst, gulyást megrontottak, megtáncoltattak s utána a tokaji hegyre repültek. Sejtelmes, borzongós történetek élnek a pásztorok és az egyszerű emberek közt Tedejről, de már a legöregebb emberek sem ismerik a helység régi történetét." Molnár J.: Tedej. Déri Múzeum Evkönyve 1942. (Összeállította: Sőregi J.) 96. Vö. általában: Zoltai L.: Eltűnt falvak és elfelejtett régi helynevek Hajdú vármegye mai területén. D. К. K. XXVI. évf. (1926.) 104—113. 17 E vonást a kuruc-, Rákóczi-, betyár-hagyományban egyaránt megfigyelhetjük. Készülő monográfiánkban (A kuruc-mozgalmak emlékei a magyar néphagyományban) részletes kifejtését adjuk a problémának. De az 1848-as emlékanyag is sok példával szolgál. Ld. Dégh L.: A szabadságharc népköltészete. Tudományos Ismeretterjesztő Sorozat 1 — 2. Budapest, 1952. Tanulságos Ortutay Gy. (Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban. Ethn. LXIII. (1952.) 257—306. és Kálmány L. (Történeti énekek és katonadalok. Kálmány Lajos Népköltési Hagyatéka, (szerk.: Ortutay Gy.) I. Történeti énekek és katonadalok. Budapest, 1952.) számos meglátása. Kálmány L. észrevételeit Dégh L., aki a kötetet sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta, idézi „A történeti népdal elvi kérdései" с részben: 94—104. 18 A kérdés részletes kifejtést érdemel. Más helyen szólunk róla. 19 Ld. Balogh István, Györffy István, Szabó István mélyreható kutatásait. 17* 259