A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke a Hajdú-Bihar mondahagyományában

tői képződményt megkülönböztessük. Az orális történeti hagyomány tehát nem vehető egyértelműen folklórnak. Már korábban a nem-költői hagyomány egyik minőségi egységének a visszaemlékezést vettük.

114 Ebben az elhalványult tényismeret, a sajátos történeti szemléletmód, esetleg hagyományos epikus és hiedelmi elem, továbbá különböző intenzitású érzelmi magatartás fonódik össze. Hol egyik, hol másik összetevő a domináns, de az integráló erő az a történelmi tudat, amely a kisebb vagy nagyobb közösségre jellemző. Érthető, hogy ez a hagyományos vonásokat is tartalmazó történelmi ' ismeret' közelebb áll a mai ember szemléletéhez, mint akár a mágikus színezetű, tragikus hangulatú, akár a heroizáló, mesei jellegű monda. Illusztrálásképpen lássunk néhány példát, amelyek ugyanakkor rokonságot mutatnak a fenti, helyhez kapcsolódó (A-típusú)mondákkal is.

116 1. A futások, a menekülések A nagyszalontai hagyomány a kis- és nagyfutást tartja számon elsősorban.

116 íme a nagyfutásról szóló közlés: „A nagy futás akkor vót, mikor a hajdúk Rákóczi Ferencnek szógáltak. Egyszer megparancsolta a hajdúknak, hogy a várat meg az egísz várost el kell pusztítani, űk meg minden vagy ónjukkal kőtödzködjenek Bökönybe, valaha Szabócsba, merhogy Szalontán nagy csata lessz a törökkel. Ügy is lett, csak egy hétéves fattyú meg hét ember húzódott meg Andacs felé a Csirkés szigeten. Azt a víkony nyomást, amik a mocsáron át oda vezetett, csak űk nyócan ismertík. Az eggyik ember Kenéz Tamás vót, a fattyú meg a fia, tán Gyurinak hittak; az asszony Bökönybe futott a többiekkel.Eggy ember közzűlök mindig ott leselkedett a váradi út vígin a Vankuj-kocsma tájíkán, egy nagy csonka tőgyfán. Azír őrfának hittak azt mindig, ameddig megvót. Nappal sose vótak egygyütt, csak íccakára jöttek össze a sziget közép in egy kunyhóba, de elébb az eggyik mindig megvizsgálta a kunyhó mellett a tüzet, améket este hamuval takart el, meg a környíket, hogy nem járt-i ara valaki idegeny. Itt íltek ezek a Csirkésen valami tíz esztendeig is, mikor egyszer a Kenéz fiút, amint ippen a disznaikat őrizte, eggy asszony szóllította meg, hogy ű Kenéz Tamást keresi. A fiú azt gondolta, hogy az asszony török kém, hát a baltájával hozzá akart vágni. Az aszszony megijedt, kiabálni meg szalanni kezdett, a fiú meg utánna. Ippen erre jött ki az erdőbűi az apja, osztán alig látta meg az asszonyt, rá kiáltott a fiára, hogy: „Ne bánd te, isz az ídes anyád!" Hát csakugyan a vót, mer tűnni akarta, hogy mi van az urával meg a gyarekivel. Bizony majnem ötven évig vótak akkor oda a hajdúk Bökönybe; akkor is kevesen jöttek vissza Szalontára, mer sokan ott maradtak, mások meg elpusztultak a harcokba vagy a török fogságba."

117 Szűcs S. írja Biharnagybajom régi vízrajzával kapcsolatban: „A nagyobb halmok füzérein túl aztán az igazi mocsár uralkodott..." és "... sokszor menedéke volt a falvak népének is. Nincs sárréti helység, melynek története tatárjárásról, törökdulásról ne beszélne... Mint ilyen búvóhelyet emlegetik a rabéi határ felől eső Szigetet és ilyen volt a Keménysziget szerepi földön. Elrejtette a nádas, védte a lábathatatlan mocsár és az élesre fent kaszákkal meghányt róna (vízi út). A rét szélénél tovább nem merészkedett az ellen. Ilyen futás emlékeként tört edényeket, hulladékokat találtak e szigeten, mert laktak itt; főztek és földbe vájt üregekbe kenyeret sütöttek."

118 256