A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke a Hajdú-Bihar mondahagyományában

2. Török pusztítás Az emlékezetes Szejdi járáskor (1660) Biharnagybajomnál a magyar-török „ütközet a Korhányon folyt le s a lakosság a rétben lelt menedéket, itt rejtegetve a város ládáját '"s. 1695-ben Galga szultán tatárjai szintén ellenállás nélkül dúlták, a helységet, akik elfutni nem tudtak, azokat befűtött kemencékben sütötték meg, a fiúkat pedig és a nőket cserélgették, adták-vették egymás között és szebbjeit hermecszíjra fűzve hajtották el. Így szól az emlékezet."

119 Tudni vélik azt is, hogy: „A basák halmokat hordottak a palánkon kívül, hogy arról beláthassák a falut és bele lövethessenek. A török művének tartják a Szöílöhalmot és a Törökhalmot. Űgy mondják, hogy a „Törökhalmon a törökök laktak." A hagyomány beszél egy óriási törökről, aki a szőllőhalom tetején csúfondároskodva fordította bő bugyogója ületét a falu felé, hogy lőj jenek bele, ha senki sem mer vele víadalraszállni. Egy vitéz kiment neki, de bizony nem jött visza többet, fejét sokáig sütötte a nap egy hosszú póznán."

120 3. Szerencsés védekezés, megmenekülés A szoboszlói visszaemlékezések szerint a hagyományos „szilveszteri csergetés"-nek történelmi alapja van. Az öregektől hallották, s ma is tudják, „hogy a török-világ idején egy Szilveszter délutánján portyázó török csapat támadt a városra. Míg a férfiak harcoltak, a templom lőréses kerítésének oltalma alá húzódott gyermekek és ifjak karikásokkal és csengőkkel olyan zajt csaptak, amit a támadó törökök a szoboszlóiak megsegítésére érkezett pihent csapat zajának véltek. Ez egyszeriben megingatta a támadók sorait és menekülve hagyták el a küzdőteret, A szoboszlói lovashajdúk üldözték a menekülőket. A téli délután leszálló köd és a korai sötétedés miatt a városban maradtak lámpásokat raktak a torony ablakaiba, folytatták a csergetést és megszólaltatták a harangokat, hogy a törököket űző hajdúk visszataláljanak."

121 így folytathatnók tovább a visszaemlékezéséket; a témánkat alkotó hagyománykörnek ez a megnyilvánulási formája nagy számmal fordul elő. A befejező közleményben a műfaji kérdések fejtegetése során még visszatérünk e hagyományegység problémáira. S most gondolatmenetünk zárósorai gyanánt hangsúlyozni kívánjuk, hogy az elmondottakkal nemcsak a jellemzés, az anyag- és kérdésfelvetés a célunk, hanem a további gyűjtőmunkára való serkentés is. Mert ne feledjük el, hogy az avar, amelyen lépkedünk, egykor viruló élet volt, a történeti hajdúhagyomány is, amely mindinkább lekopik az ajkakról, hajdani küzdelmekről, örömről és szenvedésről beszél, az emberről, aki a történelem hordozója. Az emlékezet mezején, a valóság és költészet mezsgyéjén ösvények vezetnek a múltba. Emberek vágták e csapásokat, akik az útszéli bokrokra üzeneteket aggattak, hogy az utánuk jövők el ne tévedjenek. Vegyük észre és olvassuk el ezeket az üzeneteket. 17 Évkönyv 257