A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke a Hajdú-Bihar mondahagyományában

A közös harcban nemcsak a férfiak, hanem a nők között is akadt bátor vállakozó, amint azt a Hajdú Perse-mondakör is igazolja.

110 Érthető, hogy a hajdúk ideáltípusa a bátor, sőt vakmerő, ha kell cselvető, ravasz katona volt, tehát mindazoknak a jellemvonásoknak a hordozója, amelyeket a gyengébb félnek kell tanúsítani, ha az egyenlőtlen küzdelemben nem akar végleg alulmaradni. Ez az alapvető vonás kapcsolja össze a magyar hajdúk és a balkáni hajdútok küzdelmét s teremti meg a költészetükben fellelhető rokonvonásokat.

111 A B-típusú példamondák egyértelműen pozitív hősökről beszélnek, akiknek ellentétét a törökök képviselik. Ez az egyoldalúság természetszerű, antagonisztikus nemzeti ellentét kifejezője a feudalizmusban. A negatív szereplőkre a gyávaság, az ostobaság és a tehetetlenség jellemző. A hajdúk körében is nyilvánvalóan előfordultak negatív emberi vonásokat tükröző cselekedetek, ezekről azonban ritkán szól a mondaköltészet, s ha igen, akkor is inkább azért, hogy pellengérre állítsa elkövetőit. Nagyon indokolt, hogy ez a nagy fokú idealizálás az elnyomottaknak a sorssal szembeni kompenzálás eszköze; nemcsak egyfajta vágyköltészet, hanem a történelem cselekvő részeinek etikailag előremutató önigazolása és törekvése: az ideális rend alapelveinek megfogalmazása meghatározott történelmi viszonyok között. A történelmi népköltészet sem mentes a tragikus motívumoktól, sőt éppen az jelenti a realitással való kapcsolatát, mert az mindig a könyörtelen végzet projekciója. Ám a hősök mindig feltámadnak, vagyis a harc tovább folyik. A tragikus sorsalakulás sohasem a hősök jellemének következménye elsősorban, hanem a démonikus arcú sorsnak, vagyis a kor feloldhatatlan ellentmondásainak pillanatnyi felülkerekedése. A hősök nem azért buknak el, mert gyávák, hanem mert elárulták, cserbenhagyták őket. Ettől az etikától tehát idegen minden disszonancia, amely a jellemből következhet. A hajdú-mondahagyományban is — ha ilyen előfordul — a jellembeli fogyatékosság ecsetelése elsősorban az igazi harci morál erősítését szolgálja azzal,hogy hordozóit pellengérre állítja. íme egy példa a szalontai hagyományból: „Amikor a törökök megindultak Gyulárúl, még senki se tudta a magyarok közzűl, hogy mék várost akarják megtámanni. Hát a váradiak is kikűdtek egy csapatot, amék ippen a csata kezdetire írt Madarász alá. De csak ippen összemírtík a kardot, oszt mingyán megszaladtak, mer aszittík, hogy úgy se lehet a törököt legyőzni, ojan sokan vannak. Ezútátúl mondják Szalontán a gyáva embernek, hogy: nem szígyelled magad, te ibrányi, merhogy Ibrányinak hittak a váradi katonák vezírit.

112 III. Az orális történelem (visszaemlékezések) A népköltészet, közelebbről a történeti népmonda bázisát képező szájhagyomány különböző minőségű emlékanyagot őriz. Pontosabban azt mondhatjuk, hogy létezik egy orális történelmi tudásanyag, amelyek összetevő elemeit (a közönséges szóbeszédtől a költői formákig) csak a hagyományt vizsgáló, a tradíciót kívülről néző szakember különbözteti meg élesen. Szó sincs arról, hogy mindaz, amit a szájhagyomány a hajdú-török küzdelmekről megőrzött, egyértelműen a népköltészet körébe sorolható. Csak a folklorisztika elveit követő

113 mondaanalízis, az orális történelmi ismeretanyag hosszas tanulmányozása nyújthat biztos alapot ahhoz, hogy a nemzedékről-nemzedékre szálló emlékanyagban, amely éppen úgy táplálkozhat szóbeli, mint írásbeli forrásokból, a reálisnak vehető ismeretet (objektív-igazság), az elferdített tényt (ál- vagy szubjektív-igazság) és a köl255