A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke a Hajdú-Bihar mondahagyományában

gédia tragédiára halmozódott: a mesék és mondák elpusztult falvakról,

16 véres összeütközésekről beszélnek. Nem szabad tehát elfelejteni, hogy a két-három évszázad után papírra vetett történeteket valaha fájdalmas panaszok ihlették: árvák könnye, földönfutók keserű kenyere pecsételte meg ezt a hagyományt. Csodálatos erő nyilatkozott meg abban a hallatlan optimizmusban, amely feledtetni tudta a tragédiákat, s további harcra ösztönözte a megmaradtakat. Micsoda ünnep lehetett a hajdú-lakosok számára minden egyes szerencsés menekülés, sikeres ellenállás a támadókkal szemben! S mekkora dicsőség övezhette azokat, akik személyes bátorságukkal, ravasz fortélyaikkal a közösség megmentőivé, vagy legalább is szenvedéseik törlesztőivé váltak! Ebből táplálkozott a költészet, amely egyfelől a tragikum, a végzetes konfliktus légkörével burkolja be ezt az orális történelmet, másfelől dicsekedve beszél a heroikus hősökről.

17 A heroizálás vonása a történeti jellegű népi tradíciókban — ha nem is egyforma mértékben — mindenütt megtalálható. Az eddigi vizsgálataink tanulsága az, hogy a történeti hősök megformálási módj a a szájhagyományban a hagyománykörök, a históriai személyek, a különböző tájak és adatközlők szerint eltérhet. A meseepikum hatását is figyelembe véve, néplélektani síkon feltehetőnek véljük a hősénekek és a személyhez kapcsolt történeti népmondák mitikus-, illetőleg mesei-méretűvé fokozott szereplőinek megformálási igényében és módjában az összefüggést.

18 Az eddigiekből következően többek között éppen az a hajdú vonatkozású történeti szájhagyományok értéke, hogy az írásos források mellé olyan adalékot nyújt a múltról, amelyeket az oklevelekben hiába keresnénk. Visszatükröződik bennük a történelem sok konkrét epizódja, de ezek a históriai tények szigorú megítélésénél nagyon sok esetben naiv explikációknak bizonyulnak; a lényeges és lényegtelen összekeverése, az illúziók projekciója, a hízelgő cselekmények hőseinek 'irreális' méretűvé való fokozása egy sajátos (szándékosan nem nevezzük népinek) történelmi látásmód, történelmi ítéletmód kifejezője. Ebben a tradícióban a történelmi, földrajzi, szociológiai és lélektani faktorok szoros kölcsönhatásban vannak egymással, s a magunk részéről úgy véljük, hogy mindezek között a históriai és a lélektani a domináns tényező. A befejező közleményre hagyva az elvi fejtegetéseket, itt csupán érzékeltetni kívánjuk, hogy az életmódjában,

19 építkezés- és település-formájában,

20 nyelvében,

21 öltözködésében,

22 táncában és más szokásaiban,

23 népi versekben, dalokban,

24 s az alábbi bemutatásra kerülő mesékben, illetőleg mondákban

25 önmagát kifejező hajdúság a történelmi öszszefüggésben ítélendő meg; küzdelmei révén lett olyan, amilyen, s hogy állandóan változott, formálódott; és amikor a hagyományáról beszélünk, nem feledhetjük el, hogy benne is múltját látjuk, az arcáról letörölhetetlen vonások egyikét. A hajdúk török elleni küzdelmét őrző elbeszélések a megbízható feljegyzések fogyatékossága miatt sokszor gyarló köntösben, kivonatnak ható formában kerültek nyomtatásba.

26 Lényegesen különböznek a folklorista igényességével papírra vetett mondák,

27 s megint más jellegűek az írói feldolgozások.

28 A kérdés érintésével csupán arra a lényeges mozzanatra kívánunk rámutatni, hogy a folklorisztikailag igényes feljegyzésekben a relatív történeti értékű információkon (mondákon) túl mély lélektani tanulságok rejlenek. Pontosabban arról van szó, hogy sem az írói feldolgozásokban, sem a szüzsére szorítkozó közlésekben nem találjuk meg a „mondai valóság"-ot, amely egy történelmi esemény sajátos értelmezése. A históriai esemény szóbeli megőrzésének törvényszerűsége önmagában véve is bonyolult kutatási feladat. Az események helyhez és személyhez kapcsolása, a lényeges és lényegtelen dolgok rangsorolásának hiánya, az extrém jelenségek iránti fokozott kíváncsiság csak néhány azok közül a vonások közül, ame244