A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Komoróczy György: A királyi kisebb haszonvételek Debrecen feudáliskori történetében 1848-ig

a forgótőke. De ezt a kockázatot vállalni kellett, ha a közület a kereskedelmi forgalom fokozatos növekedésének időszakában hasznot akart elérni, miután az üzemeknek saját kezelésű fenntartásához sem megfelelő apparátusa nem volt, sem pedig nem állott rendelkezésére valamely beruházási hitelkeret az újratermelés bővített formájának elérése érdekében. A bürokratikus gazdálkodási módszer visszahúzó erőként jelentkezett. Megállapítható tehát, hogy a kishaszonvételekre épülő üzemek házi kezelésű hasznosításának sem pénzügyi, sem személyzeti fedezete nem volt. Különösen élesen jelentkezett az ellentmondás akkor, amikor a polgári fejlődés már kibontakozóban volt és annak erői rombolták a feudalizmus gazdasági alapját, azok között a céhrendszert, a primitív közösségi gazdálkodást. A városnak a feudális tulajdonviszonyokat fenntartó termelési formája szembekerült a haladás érdekét szolgáló új üzemgazdálkodási igényekkel és természetesnek kell tartanunk, ha a merev gazdaságpolitika gátolta a további fejlődést. * * * A kishaszonvételekből eredő jövedelmek részletesebb vizsgálatáról e helyen megfelelő térhiány miatt le kell mondanunk, bármennyire is izgalmas volna a rendelkezésre álló források alapján e problémakört megvizsgálni a XVI. sz.-tól kezdve. Tagadhatatlan azonban, hogy a XVIII. sz. végére a gazdálkodás rendszere már odáig elérkezett, hogy még a feudális társadalomban sem bizonyult hasznothajtónak a városi önkormányzat hagyományos üzemi gazdálkodása, ezért vált követelő igénnyé az üzemek bérbeadása. Nagyon sok kiadást emésztett fel ugyanis a különböző címeken kiadott ingyenes juttatások sora a vezető tisztségviselők javára. Erre a tényezőre utal egy 1810-ben kiadott kamarai utasítás, megállapítva, hogy „a városi haszonvételeket és a városgazdaság minden ágát oly pazarlóan kezelik, hogy szinte több kiadást használnak fel az ügyintézők és felügyelők javára, mint a város egészének hasznára," ami természetesen a bérletgazdálkodást indokolja.

43 A városi tanács még ezt az észrevételt sem volt hajlandó elismerni, hanem fenntartotta álláspontját az üzemek házi kezelésű hasznosítása mellett.

44 A két álláspont közötti ellentétek tovább gyűrűződtek. 1814-ben a kettő közötti közvetítő megoldásra tett kísérletet a választott hites közönség azzal a javaslattal, hogy a kishaszonvételeket bérbe kell adni, „legalább a polgárság igazi jussa kedvéért,..." de hozzáteszi, hogy „azokat csak idevaló polgárok árendálhassák.

45 Ez a javaslat bizonyos fokig megvalósult, miután a helyzet már néhány évvel korábban oly tarthatatlanná vált, hogy Ibrányi királyi biztos nem kis malíciával szögezte le, hogy „a város jövedelmei és minden gazdálkodásbéli intézetei oly káros móddal folytatódnak, hogy azokból több haszon háramlik a tisztviselőkre és császárokra, mint a közönséges városra.'

46 E kérdés végeredményben még évtizedekig vajúdott és részleges megoldást csak 1833-ban talált, amikor maga a tanács küldött ki a városi polgárok tömegeinek nyomására egy bizottságot, ez a bizottság a korcsmáitatás kérdésében a bérleti gazdálkodás alapjára helyezkedett, de egyéb kishaszonvételek ügyében megtartotta a tanácsi kezelés régi módszerét. A bizottság nézetei döntően tájékoztatnak arról, milyen mértékben ostromolta a polgári fejlődés követelménye a debreceni senatusnak konzervatív magatartását a szabadabb gazdálkodási formák bevezetése irányában. Az 1848-ban bekövetkezett polgári forradalom végül teljes diadalra juttatta a kisebb polgárok gazdasági követeléseit is, megszüntetve a feudális törvényhozás által alkotott kötöttségeket. 229