A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

de szintén dupla juhbőrrel vagy csizmaszárbőrrel vannak a jószág nyakába téve, tehát kibélelik. Kibélelésre azért van szükség, hogy a szíj a jószág nyakát ki ne kezdje. A harangot a Hajdúságban nem készítik, bár az újvárosi kovács Szikszai ezzel is megpróbálkozott, de munkája nem járt sikerrel, nem volt olyan, mint a jolsvai.

115 Később ő is onnan szállította eladásra. A pásztorok részben Debrecenben a Sesztina-féle vasboltban szerezték be, részben a vásárokon. A harangkészség nagyon hasznos eszköz, de egyben dísze is a pásztornak. A legeltetésben hármas feladata van. 1. Tereli a jószágot, mert a többi jószág mind a harangos után megy. Közmondás szerint valaminek a kezdeményezője a főkolompos. 2. A harang szava figyelmezteti a pásztort, hogy jószága merre jár. 3 Kóbor jószágok szökését megakadályozza, mert a pásztor az ilyen szökésre hajlandó jószágra harangot tesz és mindig észreveszi, mikor szökni akar. Ezért kiválasztására, beszerzésére igen nagy gondot fordít. Többnyire vásárokon, leginkább őszi hídivásáron találtak nagyobb választékot

116 A nagy választékból a pásztor igen körülményesen nagy gonddal keresi ki a legmegfelelőbbeket. Mert egy nyájban kell vastag hangú, durva vastag hangú, gúnáros, visíiós, vékony és meszes szavú. Egy darabig csak a szemével válogat. Mikor kinézett egyet, féltérdre ereszkedik, felveszi, megnézi, a harangot fülénél fogva szájával a földnek fordítja, meglógatja többször is egymás után, hallgatja. Aztán a kettőt együtt „Jól meg kellett választani ükét, hogy egymás alá pászoljík a szava." A föld visszaveri a hangot, szebben szól. Néha órák hosszáig válogat, míg sikerül összepárolni a legjobb szavúakat. Ezért is keletkezett az a Debrecenben és környékén is igen jól ismert közmondás: „Válogat, mint juhász a pergőben". Ha mindenfélét kedvére Összeszedett, akkor van egy „harangkissig". A harangot rendesen erős növésű, szép nagy címeres jószágra teszik, amelyik jó magas állú, legelés közben nem húzza a földön, mert ha húzza, akkor fél oldalára jár az ütő, elkopik, elhasad a harang, ha körülvágják is, oda van a szava. „Nem ír semmit, nincs olyan visító szava, nem olyan meszszis. Amék meg nem messzis, az siket." Azt mondja a pásztor a másiknak „Nagyon siket ez a te harangod, nem hallik egy düllő fődet se".

117 A harangviselés a jószágra nézve rendesen megtiszteltetés, de ugyanakkor nagyon terhes dolog. A vezérürüknek, kanoknak, puliknak és a csikós hátaslovának szolgálatukból eredő tisztüknél fogva kell viselni a harangot.

118 Ugyancsak harangot tesznek a szilaj, előljáró, széledő vagy lemaradó, a kérészelő, pákász, a káros, kalóz, kóbor, bitang, vagy határos marhára, amelyik mindig szílel, mindig tilos helyre megy. Van olyan jószág, amelyik mindig otthagyja a társaságot a szántóföldek közötti legelőn a vetésbe megy vagy tengeribe és nagy kárt tesz. A juhász a vezérürü mellett pergőt tett még a nyargalós juhokra is, az elöljárókra.

119 A vezérürüknek nem nyírják meg a nyakát olyan, mint az oroszláné, hogy a harangszíj ki ne kezdje, ki ne pálljék a bőre. A rendes pásztor még ősszel, szorulás után rendbeteszi, lekezeli a „harangkissíget", szíját is lekeni, úgy teszi el télire, és akkor bár még kihajtás előtt tavasszal ismét megnézi, de nem lesz gond vele. A kolompot, pergőt csak olyan jószágra lehet tenni, amelyiknek lépése van „amék böte menésü, amék nagyon nyomja a fődet, nyútva líp". Az olyan birka, amelyiknek lípíse van, tudja szépen pityegtetni a pergőt. „A pergő azért kell, mert így szebben jár a birka, kellemesebb a juhásznak hallgatni 189