A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)
Szabadfalvi József: A debreceni mézeskalácsos mesterség
„szabados és nem köteles személy" és azt, hogy a mesterséget céhes helyen tanulta. Mindezek igazolása után kérhetett engedélyt a „megpróbáltatásra" (remekkészítésre). ee A remek elkészítését a XIX. század elején a céhrendezéssel kapcsolatos rendelkezések is megkívánták. A céhbe álló legény, ha jobbágy volt, köteles földesurától a hozzájárulást megkérni. A debreceni mézeskalácsos céhnek csak polgárjogot nyert személy lehetett tagja. 67 A debreceni mézeskalácsosok, a XVIII. század elejéről ránk maradt céhlevelek tanulsága szerint, pontosan meghatározott rend szerint remekeltek. „A próba vagy Remek csinálás ilyen légyen, készítsen négy rendbéli Mézes kalácsokat a' czéh által eleiben adandó formákra, tulajdon maga kezével, amellyeket, elkészítvén, az egísz czéhbéli Társaságnak elő mutassa..." 68 A négy rendbeli mézeskalács lehetett négy gattung (egy típusú formák különböző nagyságú sorozata) is. Ez annál is valószínűbb, mert a mai gattungot alapulvéve, húsz-huszonöt darab tészta elkészítése volt a feladat. Érdemes kiemelni itt még egy dolgot az előző idézetből. A remeket a céh által meghatározott „formákra" kellett elkészíteni. Ez is valószínűvé teszi azt, hogy a fa formával megmintázott mézestészta készítését írta elő a céh. A XVIII. század első évtizedeiben a remeket a debreceni mézeskalácsosoknálaz egész céhnek meg kellett vizsgálnia, „rendrül rendre, kézrül kézre." Ha kis hibát találtak benne, a remeklő pénzbüntetést fizetett, ha teljesen alkalmatlan volt, elutasították. 69 A XIX. század elején már a céh komiszáriusai, a céhmesterek és a vizsgálómesterek bírálják el az elkészült remeket. Ha a remeklő munkáját kétszer visszautasították, akkor az a maga költségén más város mestereivel vizsgáltathatta meg munkáját. 70 Azt a remeklőt, akinek lefogadták a munkáját, „mesterasztal megadása" után bevették a céhbe. Aki bejutott a mézeskalácsos céhbe, egyenjogú tagja lett annak. A XVIII. században még valószínűleg tettek különbséget öreg és fiatal mesterek jogai között, a XIX. század elejétől azonban mind az öregebb, mind a fiatal mestereknek egyenlő jogai voltak. A városi hatóságoknak is kellett arra vigyázni, hogy az idősebb mesterek ne nyomják el a fiatalokat. 71 Évszázadok folyamán a debreceni mézeskalácsos mesterek száma állandóan változott. Nagy ingadozás azonban nem következett be. 1713-ban a város által kiadott céhlevél az alábbi mestereknek engedélyezte a céhalakítást: Szabó Miklós, Baltasár György, Szűcs János, Csizmadia András, Szabó Ferenc, Szálai János, Viski János. 72 13 évvel később, a III. Károly által adományozott céhlevélben a következő mesterek nevei szerepelnek: Szabó Miklós, Baltasár György, Csizmadia András, Szabó Ferenc, Szálai János, Kökényesi János és Kulcsár János. 73 A mesterek 13 év elteltével már nem teljesen ugyanazok, de számuk még mindig hét. 1743—44-ben már tizennégyen, 1762-ben tizenöten vannak a céhben, 1769—70-ben tizenheten dolgoznak. 1770—71-ben tizennyolcan, 1775—76-ban már ismét csak tizenhármán folytatják a mesterséget. 74 1807-ben tizennégy a céhben levő mézeskalácsosok száma, 75 1849-ben hat, 76 majd 1853-ban öt 77 céhes mézeskalácsos dolgozott a városban. A XIX— XX. század fordulóján a mesterek emlékezete szerint Konrád János, Szentesi Ferenc, Deák Károly, Pető István, Bódogh Gyula, Czobor Károlyné dolgozott Debrecenben. A első világháború utáni években is még tízen voltak mézeskalácsosok. 78 1935-ben kilenc, 7 ' 1959-ben már csak a következő mesterek dolgoznak: Kerékgyártó Sándor, Harsányi István és Pásthi Lajosné. 7 Évkönyv 97
