A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Ferenczi Imre: Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban

használja). A korai költeményekben, ha nem is éppen reminiszcenciák, de gyakran erősen Ady-ízű fordulatok bukkannak fel (,,S holtak üzennek holt mezőkkel, A tündöklő, kék-csendű égnek"), s itt-ott még a versámekben is érezhető az Ady-hatás (Júniusi temető-ének). A későbbiekben azonban nem bizonyul Ady-kö vetőnek. Alapjában más alkatú költő, témaköre is eléggé távolesik az Adyétól, így a tőle eredő manifeszt hatások fokozatosan leválasztódnak Mata stílusáról. További fejlődését főképpen két tényező határozza meg. Az egyik: erős intellektualizmusa, filozofáló hajlama, az a képessége, hogy ismeretelméleti és metafizikai problémákat mint életkérdéseket indulatilag is mélyen átéljen, és formájukban elvontságukból kivetkőztetve őket, érzékletesen fejezze ki. Ezen az érzelmi telítettségű intellektualitáson alapul képalkotó tehetségének eredetisége és sokszor egészen meglepő s mégis találó analógiákra épített asszociációinak merészsége, kifejező ereje, nem mindennapi tömörítő készsége („Ember, múló tavaszi hónyom". — „Mese vagyok, hol voltam, hol nem." — „Míg felviláglik örök fényben, Mit agyad gyújt, a gondolat, Elúszol, mint felhők az égen, Egyedül lenn a föld alatt." — „Juharfáról messél ágat, Égig jajdult furulyának."). Intellektualitásával és szkepszisre, relativizmusra hajló filozófiájával függ össze, hogy feltűnően kedveli a paradoxon-szerű fordulatokat („A csend visszhangja csak az ember, A nem-tudottak terve csak." — „A végtelen véges keresztjén" — „Utas utaknak úttalanja" — „A halhatatlanság halott Fejére tűzött koszorút, És mégis jókedvű vagyok S a jókedvem az szomorú.'). A stílusát meghatározó másik tényező múltbanéző hajlama, az a képessége, hogy mélyen beleélje magát a történelembe, különösen a magyar népi múltba. Ez az a pont, ahol fametsző művészete és lírája a leginkább érintkezik. Grafikai stílusát a reformáció magyar fametsző modorából fejlesztette ki úgy, hogy abból különösen azt emelte ki, ami benne vaskosan, gyökeresen, ősiesen népi. Pontos megfelelője ennek érett versstílusa. A deákos nemesi-jogászi régi nyelvvel szemben a népnyelvhez sokkal közelebb álló Károlyi-bibliafordítás, a protestáns zsoltárok és énekköltészet nyelvéből, valamint a népnyelv legősibb rétegeit őrző balladákból, sirató énekekből, ráolvasásokból merít tudatos archaizáló törekvései közben. Innen ered költői nyelvének-stílusának furcsa szépsége, sűrítettsége, komor zengzetessége, veretessége, tragikus vagy nem ritkán kísérteties hangulatot, hideglelős szorongást árasztó sötét tónusa. („Boldog, kinek arkangyalok Tisztálták meg nyelvét parázzsal;" — „Minden hajnal elepesztő Asszonyszemből lőtt nyílvessző Friss tavaszi tilalmasba Gerjedező gímszarvasra." — „A sírokban hamvadottak Körülötted itt lobognak, Mint mezőbe mélyen ásott Kincs-vetette esti lángok... Mint pünköstté lobbant liget Lobognak a holt cívisek." — „Az eget hétfelé hasadt Fénynyel íveli szép szivárvány. Szétrebbenő felhők alatt Füvelget két fekete bárány." — „El nem oltja fűznevelő fűzmosdató csendes eső.") Egyúttal adekvát kifejezési formája ez a stílus a fejlődése első szakaszán uralkodó baljós, útvesztős filozófiai problematikának, de a költészete világnézeti megújulása után keletkezett verseiben megmutatkozó keményen vádló, keserűen lázadó szociális magatartásnak is. Költészete formai vizsgálata alapján a népi írók közé kellene sorolnunk, köztük is azokhoz, akiknek lírája, nem mint az Erdélyi Józsefé: 16 Évkönyv 241