A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Ferenczi Imre: Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban

telmüen csak haláljelkép, hanem annál jóval bonyolultabb, összetettebb szimbólumszövevény, amelyben és amely által az őt foglalkoztató legfőbb életfilozófiai problémák kapnak képszerű formát. Költői és világnézeti fejlődése szempontjából fontos mozzanat, hogy a temető gyakran a — bár tragikus — emberi együvétartozásnak, sőt a múlt és a jelen erőt adó folytonosságának jelképeként szerepel verseiben: A föld alól száz üköd szólít, Suhannak, mint nedv a fákban, Atomjaik kalózhajóit Sodorja lenn az örök áram. (Ércsarka rád hiába dobban) A költő sajátságos módon egyfajta vigaszt is merít a temető kollektív halálszimbólumából, s mint a fenti idézetekben is megfigyelhető, ilyenkor szubjektív idealizmusát materialista gondolat: az anyag örök körforgásának eszméje keresztezi. A halál, ha nem az egyén, hanem az elpusztultak helyébe lépő új és új nemzedékek, a mindig megújuló élet oldaláról szemléljük, elveszti tragikumát. A halál nemcsak az élet vége, hanem az új élet kezdete, sőt előfeltétele is: nélküle a lét csak értelmetlen stagnálás lenne. Mata is eljut időnként eddig a szemléletig, s ilyenkor már nem a félelem vagy a rezignáció, hanem a törvényhirdetés őszinte pátoszának hangján beszél az elmúlásról: Ki ha megáll, hiába áll, S ha szökne, mindhiába szökne, Kiben már élet és halál Örök csirává forrtak össze. Napjaid zengnek, mint a fák. — S mag vagy, mit elvet tomporodba Az élet s örök sátorát Romlásod ormán újra vonja. (Leszámolás a látomással) Ez a szemlélet azonban nem tud nála állandóvá szilárdulni. Űjra és újra visszatér lírájában az egyéni elmúlás panasza, gyakran azonban más összefüggésben, mint eddig érintett verseiben. Ezen a fáradhatatlan sokoldalúsággal munkálkodó emberen, aki eszményének azt tekinti, aki „abból ami másnak korlát, Hajót csinál meg vitorlát" — időnként elhatalmasodik a szorongás, hogy saját erőinek gyöngesége vagy az emberiművészi kiteljesedését gátló viszonyok mostohasága folytán haszontalanul múlik el tőle az élet, s nyomtalanul kell letűnnie a világból. Ezzel a halál elleni tiltakozása bizonyos erkölcsi értelmet kap: A hajam őszül, kevesebb a kedvem, S nem engedik meg sorsom felelősi Megölelnem egy békés győzelemben Mindent, amit már nem tudtam legyőzni. (Hiába múlni) 236