A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Ferenczi Imre: Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban

A gondolat, a gondolat Űgy jön, hogy szóba mit se nyom. A szó meg mindig úgy szalad, Hogy megbotlik, ha gondolom. Szó, gondolat tüzes lovak, Elszárnyaló arkangyalok, Előttük az élet halad, Utánuk én megyek — gyalog. (Valamit mért kell mondanit) Nem is lehet ez másképp nála, aki Kant és (ami ebből a szempontból lényegesebb) a megismerés teljes szubjektivitását hirdető Böhm Károly tanítványának vallotta magát a filozófiában: mint nem egy verséből kitűnik, felfogásában közel állott a szubjektív idealizmushoz. Logikusan kapcsolódik ehhez relativizmusa („Hogy a végtelen egy arasznyi, S az arasznak nincsen vége, S külön-külön egyik se annyi, Mint összemérve". — Középütt) valamint időnként felbukkanó irracionalista tendenciái. („S a sejtelmek üvegtornya Mintha zengve ráomolna Titkaival az emberre..." A ház előtt haloványon. „Mert szavam dadogássá érett, Már illetem az álmot kézzel, S valami előtt, amit érzek, A gondolat lassan letérdel." A kérdés.) Nem kis részt szubjektív idealizmusában gyökerezik sajátos humanizmusa. Az ember rangját, méltóságát számára főként az teszi, hogy az tudatában átfogja, mintegy megformálja a mindenséget. Ez a felfogás szükségszerűen tragikus, hiszen az ember elmúlásával együtt (aki ebben a szemléletben természetesen csak az egyénnel lehet azonos) minden odavész, amit tudatában felépített: Hogy bennem szakad vagy kötődik Föld és ég sorsa, bennem dől el, S így kell elérve égtől földig Megbékélnem egy marok földdel. (Egyedül mindig) Innen adódik, hogy Mata lírájának vezérszólama a magányosságon kívül a mulandóság gondolata. Számára az életben már eleve bennefoglaltatik a halál: „Nyugodalmas kojporsódeszka Szunnyadozik a fenyőszálba. — Holtak dicstelen homlokáról Álmodik a tölgy lomha lombja." (Címtelen vers.) Mégsem a halálfélelem költészete ez, a szónak szorosabb értelmében: nem az ösztönök borzadása uralkodik benne a biológiai végtől, nem is egyszerűen az Én megsemmisülésének rettenete, mint a nagy individualistáknál, így a kortárs Szabó Lőrincnél, hanem az emberben mint egyénben foglalt, többé ugyanúgy meg nem ismétlődő és ismételhető értékek pusztulásán érzett fajdalom, amelyet emberi szolidaritás táplál. Mata lírájának leggyakrabban visszatérő motívuma a sír, a temető. Érdekes egybeesés, hogy a művész lakásának ablakai a lezárt, elhagyatott péterfiai temetőre néztek, s így e mindennapos látványnak is némi része lehet abban, hogy a temető- és sír-szimbolika ilyen feltűnően nagy szerepet kapott ebben a költészetben. Matat rendkívül mélyen és sokat foglalkoztatta az elmúlás. A sír, a temető azonban nála nem egyszerűen és egyér235