A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Ikvai Nándor: Néprajzi adatok a debreceni vaseszköz-lelethez

jegyzeteként a Szerkesztő is megjegyzi), hogy az általunk bemutatott nádvágóhoz hasonló típussal van dolgunk. A most előkerült nádvágó, erős, lemezszerű kovácsolt vasból készült. Anyaga hasonló a ma használatos kézikapáink anyagához. Erősen kalapált élű. Makkos rövid szárral (minden bizonnyal a mai kaszáink felerősítéséhez hasonló módon), kb. 125°-os szögben csatlakozott a nyélhez. A nyél és az él által bezárt szög meghatározza a nádvágó használatmódját is. Mint ahogy a mai kaszaélű nádvágókat, (60— 80 cm-es nyelüket) jobbkézbe fogva, félkezesen használhatták.

9 A vastag, nehéz penge Bátky Zsigmond megállapítása szerint a vágás erősségének a növelését szolgálta és inkább csaptak vele, mint a kaszához hasonlóan vágtak.

10 Szabó György, a XV—

XVI. századi falusi kovácsokról írott tanulmányában a következőket mondja a nádvágókról: „A nádvágót kovácsvasszalagból készítették. Hevítés után lapjában meghajlították, s kikalapálták rajta a makkot. Valószínű, hogy élet ugyanúgy, mint a középkorban külföldön — amit metallográfiai vizsgálatokkal mutattak ki — vagy a közelmúltban nálunk is, igen sokszor edzették."

11 A lelet négy aratósarlója (V. Tábla) teljesen azonos formájú és közel azonos méretű is. Állapotukról arra következtethetünk,, hogy használt példányok, amelyet az is bizonyít, hogy valamennyi nyélvég visszahajtott, (az egyik példányé — IV. 60. 1. 6. — letörve), tehát a ma ismert sarlókhoz hasonló nyelük volt. Sarlóink, alakilag a Bátky Zsigmond csoportosította második — fejlettebb — típus eliptikus sarlói közé sorolhatók, amelyekhez hasonló főleg a déli, délkeleti területeinken fordul elő.

12 Ugyanő említ hasonló formát a szabolcsmegyei Kutyabagosról, míg Szabó Kálmán a kecskemétkörnyéki Benéről közöl egyező típusokat.

13 Vakarelski Hristo által közölt La Téne-kori svájci sarlók meglepő hasonlóságot mutatnak az általunk vizsgált sarlókkal. Az alföldi múzeumainkban talált, ugyancsak hasonló honfoglaláskori sarlóinkról — amelyeket az óbolgár és a magyarországi hun sarlókkal összevetve egyezőnek talált — mondja: „... a magyarok hozták magukkal, mint megállapodott formájú szerszámot... Ezekre a sarlókra (és az általunk vizsgáltakra is elmondható) jellemző a mindig fogazott él, az egyenes, végén alig hajlított penge, s a majdnem 90° alatt csatlakozó nyél."

14 Az általunk bemutatott sarlók egyikénekD alakra fektetett alsó (vagy jobb-) oldalán határozottan felismerhető, míg a többi sarlón csak sejthető a fogazás. A korábban említett hasonló típusok közül valamennyi honfoglaláskori magyar, hun, valamint a Svájcból emUtett La Téne-kori sarlók egy példánya szintén fogazott élű.

15 Vakarelski szerint: „Nem a forma a lényeg (azaz meghatározó a sima és fogazott él szempontjából), hanem az ebből eredő technika". A gyakorlattal igazolt megállapítása szerint a sima élű sarló általában erősen görbült, az aratóirány keresztezi az aratóélt és a sarló vág; míg a fogazott élű sarlóknál a nyél és az él csaknem párhuzamos, élének egész hosszával fűrészel. Tehát már a forma is eldönti az él kialakításának módját.

16 Sarlóink D alakban (tehát jobbkezes használati helyzetben; fektetve, az alulra eső oldalukon fogazóttak. A fogazás vágóval történhetett, mert az említett példányon a rovátkák V alakú barázdája észlelhető, míg a mai példányokról tudjuk a reszelővel vágott sarló élei, kissé ellaposodó U alakúak. A fenti helyzetű (D) sarló balról jobbra haladó asszimetrikus (felső részen vízszintes, lefelenyíló) ék keresztmetszetű.

17 Az ásatásból származó sarlókat összevetve a múltszázadisarlókkal, megállapíthatjuk, hogy a debrecenkörnyéki sarlók nagyjából megegyező alakúak. Nyíradonyban a sarló144